A szigetlakó élet nehéz. A turista és a vendég persze boldog, mert eljön 2 hétre meseországba és haza se akar menni, mert ez itt a megtestesült Paradicsom és a valóra vált álom - a bébi cápák úszkálnak, az óceán úgy kékellik hogy ihaj, a sziget zöld papagája össze-vissza röpköd, pálmafákat néha megfújja a hűs szellő, az ételek kiválóak és mindig van élet, mindig van mit tenni. Őszinte leszek; nem szerettem a recepciós munkát a resortban. Hamburgban anno imádtam, de ez itt más volt. Itt minden egyes osztályért úgymond felelősséggel tartoztunk - mi kezeltük a dolgozók számláit, a vendégek számláit, együtt működtünk a 'transzfer' osztállyal, az összes telefonhívásra válaszolnunk kellett, majd továbbítani azt (lényegtelen, hogy az esetek 80%-ában egyáltalán nem a recepcióval akartak beszélni), aztán takaríts és csinosítgasd a recepciót, korrigáld a helytelen számlákat, csinálj kalkulációt a beérkező lehetséges foglalásokra, ha jön a szerelő/ács/kókuszdió vágó, akkor terelgesd őket is, ha lehet intézd el a panaszáradatok többségét is úgy, hogy a vendég majd úgy távozzon, hogy jövő héten esetleg újra foglal. Nem tetszett, mert a manager is extra úgy állította össze az összes ütemtervet mindig, hogy nehogy már ketten legyünk a kollégával a recepción és valamiért az összes mindenki azt hiszi a szigeten, hogy minden nyavalyával hozzánk kell jönni és a recepciós majd mindent megold. Többször ért stressz, mint boldogság na.
A vendégek 70%-a német, többiek Kínából, Japánból és Koreából. Nagyon elvétve voltak néha páran Svájcból, Ausztriából és Ausztráliából. Az elejétől kezdve észrevettem, hogy a németek teljesen másképp vannak kezelve, másképp kell bánnunk velük, mint az ázsiaiakkal. Én meg nem szeretem a semmiféle megkülönböztetést. Elején még át-átsiklottam minden felett, de ahogy teltek a hónapok, egyre jobban kezdett zavarni (néhány példa: németek megérkezésekor az egész szigetnek ki kell vonulnia mindenkit egyesével üdvözölni, ha ázsiaiak jönnek, akkor csak az éppen kínaiul/japánul beszélő guest relation-ös megy a kikötőbe, a németek állandóan kapnak magasabb kategóriájú szobát - amelynek okát nem tudom sajnos, máig sem... aztán az, hogy az ázsiai pár órával tovább szeretne maradni a szobában, mint a rendes kicsekkolás, akkor tegyen már le 150 dollárt, de ugyanezt a német megkapja ingyen...) Ezek még a kisebb dolgok voltak, amit szemet szúrtak, de élőben biztosan sokkal többet tudnék mesélni. Nem szeretem a megkülönböztetést, számomra soha senki nem több vagy kevesebb a másiknál - tartozzon akármelyik néphez vagy legyen akármilyen színe a bőrének.
A recepción töltött 8 óráim naponta sokkal több órával túl voltak lépve - heti kétszer be kellett segítenünk az étteremben (2-2 órát), amikor is könnyebb feladatokat ruháztak ránk, mint pl. szendvicsek készítése, saláták, sushi és a többi. Ezenkívül heti tánc próbák - mert valamilyen szinten az 'entertainment-nek' is be kellett segítenünk -, majd egy-egy esti buli alkalmával előadni, amit tudunk. Heti három alkalommal 'bar duty'-ra gyűltünk össze - azaz vacsora után este fél 10-től irány a bár és 11-ig diszkó volt, amikor is táncolni kellett a vendégekkel. Ez mind nem lenne gond, bár jócskán meghaladta a napi 8-9 óráinkat. Ha ez még nem lenne elég, akkor kötelezően heti 1 nap részt kellett venni búcsúzkodáson, azaz kikísérni a vendégeket a motorcsónakhoz, elköszönni, integetni - nekem ez általában hétfőnkénti hajnalt jelentett, olyan reggel 4 és 5 óra között (legtöbbször persze úgy, hogy vasárnap este 23.30-ig dolgoztam a recepción). Pár hónap elteltével aztán kezdtem rájönni, hogy igazán nyugtom csak akkor van, ha éppen alszom. Ja nem, akkor sem. Kétszer történt meg, hogy éjnek közepén felhívtak a recepcióról és kérték, hogy fáradjak oda, mert mondjuk elfelejtettem valamit kinyomtatni vagy valami hiányos volt - hát nem vettem fel a telefont, másnap közölték, hogy amúgy eget rengetően fontos lett volna, hogy még az éjjel elintézzük a dolgokat. Ok... Szóval igen, nagyon sokat, baromi sokat dolgoztunk. Ezekért cserébe ehettünk a vendégekkel a fő étteremben, használhattuk az úszómedencét, megjelenhettünk az összes bárnál és szabadnapomon is oda mehettem, ahova csak akartam. Amikor több vendégünk volt, behozták a szabályt, hogy nem ehetünk egy asztalnál kollégákkal, hanem oda kell kéredzkedni vendégekhez és velük elkölteni étkünket. Ez volt a "kedvenc" részem, ami legtöbbször kicsapta a biztosítékot (mert ha van is fél órád enni, menj, kérdezz és beszélgess a vendéggel).
Sokszor - legtöbbször - az volt az érzésem, hogy a német vezetőség maximálisan "kihasznál". Mondták a többiek, hogy elméletileg 2-3 németül tudó recepciósnak kellene dolgoznia a fronton, ehelyett voltam én, egyedül (ráadásul nem is német). Az első hetekben úgy gondoltam, hogy sürgősen le kellett akasztaniuk valakit valahonnan, emiatt jöttem nagyon könnyen, mindenféle interjú nélkül - és Robinson tapasztalat nélkül. A front office manager asszisztense is német srác, előttem érkezett egy nappal. Az elején jóban voltunk, később aztán rájöttem, hogy ami a munkát illeti, egy nagy habanix a srác - szinte kevesebb a tudása, mint nekünk, recepción dolgozóknak. Nyár után annyira elszemtelenedett, hogy az összes asszisztensi munkát tovább küldte nekem - kreáljak ajánlatot VIP vendégeknek, csoportoknak, nászutasoknak, nézzek utána ennek meg annak és a többi. Egyedül szinte képtelen volt bármit is csekkolni vagy elvégezni, az összes vendéget akiket elvileg neki kellett volna becsekkolnia, utolsó pillanatban odasúgta, hogy elég "nice" lenne tőlem, ha átvenném a becsekkolást tőle. Sokszor előfordult, hogy végeztem a műszakommal délután fél 4-kor, de rá 1-2 órára vagy késő esti vendégek érkezésére visszarendelt engem dolgozni, mert hogy ő 2-4 vendéget nem tud egyszerre úgymond kordában tartani és becsekkolni. Hihetetlen sokat hibázott és hajmeresztő dolgai voltak - máig sem értem mit keres még mindig a szigeten?
Az összes létező német kérésre, kérdésre nekem kellett válaszolnom a recepción, oldalas emaileket írni (mert az sem mindegy, hogy a potenciális német vendégnek milyen stílusban írok vissza), ajánlatokat kellett kreálnom (amire kaptam 24 órát, mert az marha sürgős, de ne zavarjon senkit, hogy ez nem az én feladatom, mert nem a foglalási osztályra jöttem ide dolgozni) - szóval száz szónak is egy a vége; hamar betelt aztán a pohár. A többiek is állandóan csak mondogatták, hogy már úton van az új német recepciós, meg hogy hamarosan jön, de aztán soha nem érkezett meg (...)
Ha nagyon őszinte akarok lenni, a különböző osztályok vezetői és managerei közül sem sok mindenkit szerettem meg... általában naiv, bár nagyon jó emberismerő vagyok és egy valami nagyon ki tudja verni a biztosítékot; ha valaki nem "igazi", csak megjátssza. Ha nem működik a csapatmunka, ha azt hiszik te vagy az "ostoba" és ők mindent jobban tudnak. Nem részletezem melyik osztályvezető honnan jött vagy mit csinált, nem vagyok híve az ujjal mutogatásoknak, de SOHA egyetlen felsőbb pozícióstól sem kaptam egy "thank you-t", semmit. Sokszor előfordult az is - mivel housekeepinggel vagy technikkel együtt kellett működnünk -, hogy úgy éreztem rajtam vezetik le a stresszt és minden rossz amit csinálok vagy mondok. Soha nem kaptam visszajelzést, hogy jó e amit űzök vagy változtassak e valamin. Ha porszem csúszott is a gépezetbe vagy valami nagyobb baki történt (nem is tőlem származóan), de engem vettek elő és egyből kérettek az irodába, hogy magyarázatot adjak az esetre. Viszont ha valamit jól csináltam, egy hátba veregetés nem sok, de annyi sem történt... Nekem ilyen munkahelyben eddig még nem volt részem és mindenhol eszméletlen jó csapat vett körül, a munka is mindenhol (persze néha bakikkal), de simán működött közöttünk.
Hihetetlen sok dolog volt, ami idegesített és direkt a negatív résszel kezdtem, hogy a végére azért majd valami jó is maradjon. A recepciót homok borította, mindent homok borított és a nyomtatókat naponta "súrolhattam", akkor is ömlött mindenhonnan a homok. A vendég persze örül és élvezi, de 8 órán keresztül tipródni a homokon nekem nem okozott akkora örömet. A legtöbb érkező vendég délután 13 és 14 óra között jött, ami annyit jelentett, hogy a 45 fokban állunk a tűző napon a jetty-n és fogadjuk a vendégeket. Ezek után ha háromszor mentem volna is szobára zuhanyozni, az sem lett volna sokszor elég, mert álló helyedben leizzadsz.
Az ázsiai vendégeket imádtam - a kínaiak persze külön történet és egyáltalán, abszolút nem beszélnek angolul - viszont problémamentesek, mindent illedelmesen megköszönnek. Étteremben és nyilvános helyeken viselkedni aligha tudnak, de megszokható. És mivel sok kínai kollégám volt, akiket szerettem, imádtam és minden nap együtt dolgoztunk, sokat tanultam tőlük, így tudom, hogy Kína ahány részéről jönnek, annyira különbözőek. Japán és Korea az abszolút kedvenc - illedelmes, barátságos, mindent túlontúl is megköszönő, mosolygós népek, akiknek panasz vagy óhaj-sóhaj alig hagyja el száját. Kicsik, aranyosak, meghajolva megköszönnek mindent - imádni valóak na.
Ellátásunk 5csillagos volt - tényleg mindent ehettünk az étteremben és minden áldott este másfajta büfé volt. Az ételre semmi panaszom. Bár néhány hónap után elkezdtek hiányozni dolgok és az, hogy bevásároljak és magamnak üssek össze valamit. Hiányzott a kedvenc tésztám - ahogy én készítem - és a kedvenc reggelim; toast kenyéren avokádó, mozzarella sajt és kis fűszer. Az apró dolgok. Nem mindig szerettem, hogy kiszolgálnak és azt sem, hogy ha egyedül is szerettem volna kicsit lenni / ülni vagy enni, akkor is nyolcan ültek körülöttem és mind dolgozók. Itt jön elő megint az, hogy sok privát szféra nincs, talán két helyet tudnék az egész szigeten megnevezni, ahova elvonulhat az ember és nem zavarja senki. De persze erről a két helyről mindenki tud.
Ahogy teltek a hónapok, lett számomra is tiszta, hogy nekem ebből a mókából bizony 6 hónap elég lesz. Nem azért hagytam magam mögött mindent és költöztem Ázsiába, hogy látástól Mikulásig dolgozzak és be legyek "zárva" egy szigetre. Egy idő után kezdett idegesíteni, hogy állandóan ugyanazokat az embereket látom magam körül - másik osztályokról is -, de együtt dolgozunk, együtt kell működnünk, együtt eszünk és iszunk, együtt mulatunk a bárnál, együtt sírunk és nevetünk és MINDENT együtt csinálunk. Mert más lehetőségünk nincs. Az elején nem értettem azokat, akik régebb óta ott dolgoztak, hogy miért ülnek a négy fal között a szobában a szabadnapokon - hát 3 hónap kellett és megértettem; mert nem akarnak embereket látni vagy éppen aszalódni a napon. Néha lelkiismeret furdalás nélkül töltöttem szabadnapom a négy fal között, chateltem a barátokkal, néztem filmet és tettem a semmit. És jól esett, csak ne kelljen embert látnom. Mert teljesen mindegy, hogy a többi dolgozó nem zaklat ha szabad vagy, de a vendégnek nem fog feltűnni hogy az vagy és úgyis lépten-nyomon leszólít majd. Néha jól esett elhagyni a szigetet (gondolom mi, dolgozók vagyunk az egyetlenek, akik boldogok ha elhagyhatják a helyet) és átmenni a szomszédos, lakott szigetre banki ügyeket intézni vagy kisebb bevásárlást. Aztán egy idő után elkezdett idegesíteni, hogy nincs fodrász, hogy nem tudom beszerezni a kedvenc parfümöm vagy éppen nem tudok elmenni pár új holmit venni magamnak. Hiányoztak az éttermek, a bárok, az éjszakai élet, a mozi, a tömeg, a tömegközlekedés és AZ ÉLET.
Ott jöttem rá arra is, hogy mire vágyom; köszönöm szépen nagyon szeretem a nyarat és meleget, de egy életen át elviselni nem tudnám. Szépek a pálmák és jó meleg volt, de nyaralni bőven elég. Rájöttem, hogy kell majd a 4 évszak, hogy szükségem van a cipőkre (január óta csak flip-flopot hordtam), kell az a sapka és nagykabát, hiányozna a karácsony és szeretem az őszt is végül is. Nem az állandó esőt és szürkeséget, mint Hamburgban - félreértés ne essék :-)
Rájöttem továbbá arra is, hogy nem vagyok "beach lover" - azaz vagyok, imádom az óceánt, imádtam úszni, naplementéket bámulni és egy olyan Paradicsomban élhettem, ami nem sok mindenkinek adatik meg, de ennél sokkal nagyobb szükségem van a civilizációra. A pörgésre, a tömegre, hogy mindig történjen valami, hogy ne okozzon gondot egy tubus fogkrém beszerzése, hogy emberek - különböző emberek - vegyenek körül és hogy a normális életet élhessem, amelyből el lehessen majd néha tűnni az ismeretlenbe, vagy ahogy én neveztem; a világ végére hárommal. Sokszor "rántott magával" az a fajta hullámvölgy is, amikor teljesen és totálisan egyedül éreztem magam - habár 320-an éltünk együtt, "összezárva". Végtére is mindenkinek megvolt a kis klikkje - a helyi vegyült a helyivel, a német a némettel, a kínai a kínaival, a sri lankai a sri lankaival és még sorolhatnám - baromira hiányzott néha az, hogy nekem is legyen egy kis klikkem és valaki (a nyelvemen) megértse, hogy mi kínom vagy örömöm van éppen. Biztosan értitek mire gondolok!?
Előre mondtam viszont, hogy a kissé "negatívabb" dolgokkal kezdek, hogy a végére maradjon a jó (...)
Elmondani nem tudom mennyire hálás vagyok, hogy a világ egyik leggyönyörűbb helyén volt alkalmam dolgozni, belekóstolni a szigetlakó életmódba és egy olyan helyen eltölteni a szabadnapjaimat, amelyről a legtöbben csak álmodoznak. Sokszor meséltem az ittenieknek, hogy ahonnan én jövök, az emberek talán évekig gyűjtenek egy ilyen nyaralásra és nekem úgymond fizettek ezért. Hálás vagyok és valamivel biztosan kiérdemeltem mindezt. Teljesen másfajta életmód ez, de a pálmafák, az Indiai-óceán és az "örök nyár" a napjaim része lett - úgy gondolom bőven bepótoltam a 4 éve elvesztett nyarat Hamburgban hehe. Ehhez fogható gyönyörű szép színű természetes partot és kristálytiszta óceánt eddig nem sűrűn láttam és ha jól sejtem nem is nagyon fogok. Vízbe se kellett tenni a lábam, a bébi cápák alattunk úszkáltak, amikor az apró kikötőben vártunk az érkező vendégekre. A korallok szabad szemmel - sznorkelingezés nélkül - is ezer és millió színben pompáztak. Néha felszínre úszott egy-egy hatalmas teknősbéka, olyankor általában be tudtam volna sírni örömömben. A legjobban a vízi sportokat imádtam, de azok közül is leginkább a kajakot - általában éppen ráérős kollégámmal eveztünk ki és éreztük nagyon jól magunkat (ezek a dolgok a dolgozók számára ingyenesen használhatóak). Legtöbb szabadnapomon a medencénél süttettem magam egy Corona társaságában vagy részt vettem a pool partin. A WellFit-es kurzusokat is ingyen látogathattuk bármikor (bár nem vagyok az a jógázós fajta:), valamint a Spa-ban is megannyi kedvezményünk volt. Órákat tudnék még mesélni, de ez a hely eszméletlen és szívből kívánom, hogy egyszer mindannyiótok láthassa. A vízen terülő luxus bungalók már-már a Maldív-szigetek jelképévé váltak, az első héten volt alkalmam megnézni és csekkolni az összes szobát - hát "hú meg ha"... a strandon elhelyezkedő bungalóknak inkább az volt az érdekessége, hogy a fürdőszoba kívül, a szabadban helyezkedik el és ha szeretnénk, akkor a pálmák alatt tusolhatunk.
Igen, voltak dolgok amik megrémítettek vagy éppen futva menekültem volna azonnal. Munka után megyek vissza a szobába, szobatársam sikoltozik, egyik sport entertainment-es srác pedig seprűvel kerget valamit az ágy alatt. Egy krokodil nagyságú gyík jött be a fürdőn keresztül a szobába, azt hittem helyben elvisz egy szívroham. Sikerült végül kiüldözni, de ne kis gyíkot képzeljtek el! Gekkók, hangyák és baromi nagy molylepkék mindennapos vendégeink voltak - a gekkóktól először féltem, emlékszem megcsináltam már Thaiföldön is a Chicagot, amikor megláttam életem első gekkóját a szobámban. Ezek az apró lények rettegnek tőlünk és általában felzabálják a szúnyogokat, de akkor még nem tudtam azzal a tudattal aludni menni, hogy egy élőlény bent cikázik a falon a szobámban. Később aztán lehiggadtam és hozzászokik az ember, hevesebb reakcióimra aztán mindig csak legyintettem és elmeséltem a többieknek, hogy ne haragudjanak, de nem a trópusokon és a dzsungelben nőttem fel, hogy az ilyen dolgokhoz hozzá legyek szokva.. :-)
Heti három alkalommal partit szerveztünk és táncolnunk kellett a vendégekkel, illetve buli atmoszférát kreálni. Ezt a részt a legtöbb alkalmazott nem szereti - azért is, mert Ázsiában talán nincs olyan nagy jelentősége az éjszakázásoknak (legalábbis ezen a részen és pl. Kínában sem), szóval inkább volt egy "muszáj" dolog, mint sem móka. Én az elején szerettem, de aztán amikor heti 3 bulin kell részt venned, az összes szám egymásutánját tudod kívülről és állandóan ugyanaz a nóta, na onnantól unalmassá válik a dolog.
Teltek a napok, a hetek és a hónapok... az elején azt hiszi az ember, hogy idővel majd minden jobb lesz és beleszoksz, de mint már említettem; rájöttem, hogy ennél nekem több élet kell és a heti egy nap szabadnap - amikor is szintén eléggé lekorlátoltak a lehetőségeid - már nem tesz szabaddá és boldoggá. Az emberek akikhez közel kerültem sorra mondtak fel és tűntek el a szigetről - sokszor gondoltam azt, hogy ez egy jel -, sokszor éreztem azt, hogy "egyedül maradok", még akkor is állandóan voltak körülöttem emberek. Nem egyszerű egy ekkora helyen barátságokat kialakítani és bízni, de örömmel mondhatom, hogy nekem sikerült. Hálás vagyok a barátokért, akiket a szigetnek köszönhetek - legtöbbjük kínai és helyi (maldív) - álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen csodás embereket ismerhetek meg, különböző kultúrákból, különböző nyelvekkel és el sem tudjátok képzelni, mi mindenre megtanítottak és mennyit fejlődtem általuk.
Kétségtelenül a kínai vendégek voltak a kedvenceim is - egyszerűen meglátnak egy nyugatit, fehér bőrűt - esetemben kék szeműt -, teljesen másképp állnak hozzánk. Megszámlálhatatlanul sok fényképen szerepelek, annyi bókot kaptam tőlük, mint szerintem eddigi életem során összesen soha még és számtalan kapcsolatra tettem szert (vannak olyanok, akikkel mai napig is heti szinten írunk és érdeklődünk a másik felől). Ezek azok a dolgok, amelyeket soha senki nem vehet el tőlem és mérhetetlenül hálás vagyok mindenért.
Nem is szaporítanám már sokáig a szót. November 6-án mondtam fel a "luxusbörtönben" (ahogy én nevezni szoktam) és november 30-án hagytam el a szigetet. Először nem akartak elengedni - mondván, hogy képtelenség lesz németül tudó egyént leakasztani ennyi idő alatt -, de csak kiharcoltam november utolsó napját. Természetesen ahogyan ez lenni szokott, az utolsó hetek fantasztikusak voltak - talán még közelebb kerültem a többiekhez és a munka is állandó jókedvvel telt. Viszont máig sem bánok semmit és nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer valaha ilyen helyen szeretnék dolgozni, mert úgy gondolom erre születni kell, hogy valaki ennyire imádja az ilyen világvégi, eldugott helyeket :-)
Imádott Bangkokba repültem vissza november 30-án a Maldív-szigetekről és pár napot töltöttem a városban, majd pár napot még Phuketen Magyarországról érkezett barátnőimmel.
A mostani sorokat már itthonról írom - igen, egy év után újra itthon, Magyarországon. Szavakba önteni és foglalni nem tudom és képtelenség, hogy mennyire imádtam a 2017-es évet.
Január 5-én egyetlen nagy bőrönddel, egy egyirányú repülőjeggyel és kis megtakarított pénzzel érkeztem a thai fővárosba. Nem volt mindig könnyű dolgom, de a világ (számomra) legjobb munkáit csíptem meg teljesen spontán módon, véletlenek és pár kapcsolat által. Eredetileg szerettem volna jövő május körül visszacuccolni Európába valahova, de nem hazudok - Ázsia magával ragadott és még nem enged, érzem hogy dolgom van a keleti féltekén. Úgyhogy január 2-án megint útra kelek (szintén egy egyirányú repülőjeggyel, de már sokkal kevesebb félelemmel:-), hogy először 20 napot töltsünk csodálatos Balin és Indonéziában tesómmal, majd utána visszaálljak a dolgozók táborába Ázsiában. Hogy hol? Még nem tudni.. biztosan viccesen hangzik, de nem tudom és megannyi tervem van, megannyi dolog lóg éppen még a levegőben, de már cseppet sem aggódok. Ahány embert megismertem és ahány kapcsolatom az elmúlt év során lett, az valami elképesztő. Nem árulok el most még sok mindent - de valószínű az lesz, hogy Thaiföldön lehúzok még egy szezont vagy Kínában próbálok újabban szerencsét - igen, szeretném megtanulni a nyelvet! :-)
Összegzésképpen elmondanám és ajánlanám mindazoknak, akik félnek belevágni az ismeretlenbe: ha nem próbáljátok meg, soha nem tudjátok meg. Néha hatalmas lélegzetet kell venni, hátrahagyni mindent és "fejest ugrani" az ismeretlenbe. Igen tudom, 50%-50% hogy sikerül e és nem kis bátorság kell hozzá, de csak a kezdő lépés a rémisztő. Én mára elmondhatom, hogy nem bánom a Németországban töltött 5 évem és megtanultam egy nyelvet, amivel aztán Ázsiában is remekül elboldogultam és nagyszerű munkáim voltak, de nem vágyom vissza egyáltalán és eszembe se jut, hogy valaha is ott telepedjek le huzamosabb időre. Pedig úgymond az volt a "biztos".
Idén 2 csodálatos hónapig tanítottam Bangkokban kis thai gyerkőcöknek angolt, 2 további hónapot dolgoztam (majdnem egyhuzamban) Thaiföld déli részén és voltak Thaiföld legszebb részei a napi munkahelyeim, majd jött a maldív-szigeteki ajánlat, fogtam mindenem és letelepedtem majdnem a Földgolyó kellős közepén (tulajdonképpen 40 km-re voltunk az Egyenlítőtől), hogy Paradicsomi körülmények között aztán nagyon sok mindenre rájöjjek és sokat tanuljak, megváltozzon kicsit a jövő képem is. Nem tudom megszámolni hány helyen aludtam idén, hányszor csodálkoztam rá dolgokra, hányszor volt lehetőségem megmutatni a barátaimnak a "kis ázsiai" életem, mennyi de mennyi fantasztikus emberrel hozott össze a sors, mennyi kultúrsokk ért és mennyi szokást vettem át más népektől. Napokig itt ülnék még, ha tovább sorolnám, de nem teszem... most búcsúzom és remélhetőleg legközelebb egy újabb hatalmas kalanddal jelentkezem majd.
Nézzétek meg a videót is mindenképpen:-) :
Kajakozás a kínai cimbimmel
Addig is kívánok minden kedves Olvasómnak békés, boldog karácsonyi ünnepeket és legalább annyira boldog új esztendőt, mint amilyen az én 2017-es évem volt! :-)
Sok puszi,
Vivi
