Hat csodás nap Hamburgban

Hamburgban csak egyszer jártam, még a német évem végén az unokatesómmal, Lillával, mindössze két napig élveztük a 'hanzaváros' vendégszeretetét, de annyira emlékeztem, hogy Berlinhez hasonlóan egész nagy hatással volt rám...

Említettem már, hogy január 7-én Hamburgba költözöm és ismét Au Pair leszek, a leendő családom pedig meginvitált egy hétvégére, hogy látogassam meg őket és ismerkedjünk össze egy kicsit. Ezenfelül meghívtak magukkal Portugáliába karácsonyozni, mivel apuka nővére ott lakik és minden évben ott töltik az ünnepeket, én ezt azonban udvariasan megköszöntem és visszamondtam, mert idén szeretnék a családommal és a barátaimmal lenni...Ezért jött képbe ez a két nap (december 8-9.), amit náluk/velük töltöttem...
Azonban mielőtt erről mesélnék, tennék egy kis kitérőt és regélnék egy keveset arról a hamburgi ismerősömről, akit már meg-megemlítettem párszor, néhányan (többen) tudják kiről van szó, de mások számára még új lehet a dolog...

2011. júniusa óta húzódik már ez a dolog...nem szokásom szórakozóhelyen ismerkedni, de akkor, ott abban a müncheni buliban megismerkedtem egy rendkívül szimpatikus sráccal, akivel sajnos nem volt sok alkalmunk találkozni, egymást jobban megismerni. Hamburgban tanul, de akkor ő is Münchenben élt már 11 hónapja és szolgálatot teljesített, ugyanis a német 'Bundeswehr'-nél tanul/dolgozik. Mindössze háromszor tudtunk találkozni (két hetente haza utazott a családjához, Észak-Németországba, nekem pedig akkoriban majdnem minden hétvégén látogatóm volt és már az utolsó heteimet töltöttem Bajorországban...), a kölcsönös szimpátia végig megvolt, de azt hiszem a búcsúval talán mindkettőnkben tudatosult, hogy ez ennyi volt és 'viszontlátásra'. Mondtam neki, hogy Amerikába megyek egy évre, ő visszament Hamburgba - ezen azt hiszem tovább nincs is mit ragoznom.

Engem már javában az Amerika-projekt foglalkoztatott, közben még váltottam vele egy-egy sms-t, majd Amerikából már üzenetet...az üzenetek időről-időre egyre hosszabbak lettek, hiába nem beszéltünk azonos nyelvet, mindig volt kimerítendő téma és mindig megértettük egymást. Ez így ment egészen az amerikai évem alatt, körülbelül a kint töltött évem felénél rájöttünk végre arra is, hogy skypeolhatnánk, így esetlegesen hallanánk és látnánk is egymást. Hehe, furcsa ez így most kimondva és leírva...Talán akkoriban (2012. tavaszáról van szó) sokszor érződött az amerikai bejegyzéseimen is, hogy valami totál más, valami nagyon jó. Tettem említést bizonyos csomagról, titokzatos Németországban hagyott ismerősről, aki dicséri a németem...biztosan emlékeztek még...Telt az idő, a skypeolások egyre sűrűbbek lettek. Volt, hogy hajnalokig megvárt és megmutatta a hamburgi napfelkeltét - fránya időeltolódás ugye. Májusban hatalmas csomagot kaptam tőle, ami sok-sok viszontagságon ment keresztül, míg hozzám elért, de megkaptam és nagyon boldog voltam. Kölcsönkenyér visszajárt, természetesen...Valójában mindketten éreztük, hogy szinte az internetnek köszönhetően kerültünk közel egymáshoz és ismertük meg a másikat. Számomra máig is hihetetlen ez az egész...Már tavasszal tudtam, hogy ha visszamegyek majd Németországba, akkor minden bizonnyal őt is meg fogom látogatni.
Mire eljött az amerikai évem vége, iszonyúan izgatott voltam már miatta is, szerettem volna látni és hiányoltam...különös érzések fogtak el, amelyekről beszéltem már a barátaimnak is.

November 3-án értem haza az Egyesült Államokból. Családom és az egyik legjobb barátnőm várt a bécsi reptéren, hazajöttünk - nagyszülők -, majd nálunk folytatódott a móka - barátok, rokonok, ismerősök - mindenki egy helyen. Eszegettünk, iszogattunk, majd estefelé kisebb trükk következett, két legjobb barátnőm alaposan megszervezte a dolgokat és elhívták a srácot (ezentúl nevezzük C-nek) hozzánk, aki kerek 13 órát autózott egészen Hamburgtól idáig. Miattam - tulajdonképpen egy olyan ember miatt, akit életében háromszor látott és skype beszélgetések alkalmával ismert meg. Eljött hozzánk anélkül, hogy ismert volna valakit, hogy beszélte volna a nyelvet (drága Katica barátnőm kérdezte a 'welcome video' láttán, hogy az egész falu nálunk volt e?!:)
A szüleim megengedték, hogy itt maradjon, anélkül hogy ismerték volna. Klaudia barátnőm pedig már májusban kitalálta ezt az egészet, majd megvalósította - azt hiszem sosem lehetek neki emiatt elég hálás. Valószínűleg el sem tudjátok képzelni mit éreztem akkor, amikor megláttam C-t itt, a saját házunkban, az előszobában...körülöttünk rokonok, barátok, a családom. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak és kinek, hogy köszönjem meg a dolgot...fergeteges percek voltak azok...

C nálunk töltött két teljes napot - iszonyatosan ízlett neki anyum főztje, avagy a magyar konyha remekei. Megállás nélkül pohár volt a kezében - "ezt próbáld ki, még ezt próbáld ki" - azt hiszem ezt sem kell magyaráznom. Elvittük Győrbe bulizni - két Klau barátnőm, húgom és mi ketten. Vasárnap megmutattam neki kicsit a falut, kivittem az általános iskolánk mögötti parkba, elvittem bemutatni a nagyszüleimnek, megismerte szinte az összes barátnőmet és a családomnak is roppant mód szimpatikus volt. Hétfőn dél körül indult vissza Hamburgba, búcsút intettünk egymásnak, de én akkor már tudtam, hogy pár hét múlva viszontlátom...

A pár hét múlva történő viszontlátásra pedig múlt héten került sor, mielőtt a leendő családom meglátogattam volna. Vonattal utaztam kedden este, Bécsben kellett átszállnom és 12 órás zötykölődés után érkeztem meg az Észak-Német városba, C egy szál rózsával várt rám, majd elmentünk egy szuper reggelizős helyre, közvetlenül a belvárosba, egy hatalmas tó mellé, amely nekem már nem volt teljesen idegen. Kellemes volt a környezet, sütött a nap, jót beszélgettünk - körülbelül mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára -, majd az egyetem felé vettük az irányt, mivel C-nek be kellett ülnie egy fontos előadásra. 

Nos hát, ugye katonai suliról beszélünk, én voltam az egyetlen lány a teremben - vicces volt. Kora délután hozzá mentünk, megismertem a környéket és az épületet ahol lakik, megmutatott mindent, bemutatott pár embernek, majd lazsa következett. Az épületben, ahol lakik szintén én voltam az egyetlen nőnemű lény, ismét csak mókásnak találtam a szitut. Később együtt főztünk, majd este jelenésünk volt az egyetemen, mivel egykori német katonák tartottak bemutatót/előadást Afganisztánról. Őszintén megmondom, számomra nagyon sok volt az ismeretlen szó és kifejezés, de ezeket valahogy kikövetkeztettem és érdekes sztorikat hallottam.
Este még egy hangulatos Sisha-bár - vízipipáztunk és söröztünk egyet, majd 11 körül hazamentünk és nyugovóra tértünk.
Csütörtökön körülbelül délig aludtunk, majd délután jelenésünk volt egy fontos eseményen, ahol is több száz katona állt fel a suli udvarán és állt rendületlenül a hidegben, két órán keresztül. Én csak néző voltam, na meg hallgató. Az összkép pedig pompás volt. Késő délután röpke bevásárlás, majd edzőterembe mentünk és mivel azt mondtuk, hogy csak látogató vagyok, aki kipróbálná a dolgokat, aztán majd meglátjuk jelentkezek e (mondjuk ez így igaz is), így két napon ingyen használtam az összes létező gépet, szaunát, uszodát, tapostam a taposnivalót és "gyúrtam" - őrületesen jól esett. Aznap este még egy karácsonyi évzáró bálra voltunk hivatalosak, jobban mondva C volt hivatalos, én pedig a kísérő. Ott nagyon finom kacsacombot, főtt krumplit és párolt káposztát ettünk, mellé természetesen lecsúszott egy Paulaner is. 

Eltöltöttünk 3 órát, beszélgettünk, ismét bemutatkoztam fontos embereknek, volt ajándékozás, ittunk forralt bort, majd fél 11 körül mindenki visszavonult. Számunkra azonban még itt nem ért véget az éjszaka - Hamburg belvárosába mentünk mulatni. Először egy kisebb meglepetés következett, amire én sem számítottam. Közvetlenül a kikötő mellett - ami egyébként meseszép, egy álom - volt egy hotel, amelynek a huszadik emeletére lifteztünk fel és ez fogadott bennünket:

                                                                     (forrás: google)

                                                                     (forrás: google)

                                                                 (forrás: google)

Még a new yorki rooftop bulikhoz tudnám az egészet hasonlítani, egyszerűen lélegzetelállító volt és bámulatos. Előttünk - illetve alattunk terült el az egész kikötő, meseszép volt Hamburg. Ittunk egy-egy koktélt, de úgy kellett vadászni a jobb ülőhelyekre, mert bár csütörtök volt, de a hely tömve.

Fél 2 körül libbentünk át Hamburg őrült szórakozónegyedébe, a St. Pauli-ba, amely voltaképpen egy piros lámpás negyed, egymás hegyén-hátán mulatókkal, diszkókkal, kissé zakkant emberekkel...de én akkor is imádom (annak idején unokatesómmal rendesen áttáncoltuk ott az éjszakát hajajj). Ezúttal a Moondoo nevezetű klubba mentünk - fent elektro zene, lent pedig hip-hop és rap - éppen nekünk való. Oltári jó buli volt, a társaságom abszolút a legjobb, temérdek ember és ismét rájöttem, hogy Európában lehet a legjobbakat bulizni! Fél 5 körül léphettünk le - de csak azért, mert akkor partnerem már ötödször nézett rám egész határozott tekintettel, hogy menni kellene...

Pénteken is sokáig húztuk a lóbőrt, majd ebédet készítettünk és edzőterembe mentünk - futópad, nyújtás, szauna, uszoda, aztán nyomás haza. Utolsó napunk volt már a péntek, megnéztünk még egy filmet, majd eltettük magunkat másnapra, mert tudtuk, hogy baromi korán kell kelni és búcsúzkodni...

Szombaton 6-kor kelés...azt hittem ott a vég. Iszonyú fáradt és álmos voltam, semmi kedvem nem volt kitenni a lábam a hidegbe és abban a pillanatban a leendő családhoz sem volt sok kedvem, de hát az élet nem mindig kívánságműsor.

A búcsúzkodás rövid volt, én pedig szomorú...de hál' istennek egy hónap múlva ismét látjuk egymást.

A leendő családommal a vasútállomáson találkoztam, 9 órakor. Anyuka és a két poronty jött elém - a gyerkőcök stílusosan perecet szorongattak. Gyors üdvözlés, majd kocsiba pattantunk és már száguldottunk is hozzájuk. A gyerekek teljesen mások, mint a hajdani német 'fiaim' voltak - egy 7 éves ikerpárról van szó, egy kisfiúról és egy kislányról. A kisfiúval abszolút, elsőre megtaláltam a közös hangot, de már ismerhettek - jobban preferálom őket, mint a csajokat. Anyuka extra kedves, teljesen a volt német host anyukámhoz tudnám hasonlítani, még a hangja is teljesen és megtéveszthetetlenül olyan. Apukával sajnos nem volt alkalmam találkozni, ugyanis aznap utazott el Amerikába 10 napra. A szülők amúgy írók - apuka ezen felül pszichológus, anyuka pedig tévés bemondó, újságíró. Nagyon híresek, ha beírom a nevüket az internetes keresőkbe, akkor szinte mindent látok és tudok róluk. Gyönyörű és hatalmas házban laknak, anyukával kellemesen elbeszélgettünk, majd délután négyesben egy bevásárlóközpontba mentünk kicsit szétnézni. Késő délután értünk csak haza, majd leültünk teázni-sütizni (ez a németeknél amolyan tradíció), megismerkedtem a mostani au pairjükkel és beszélgettünk egy kiadósat. Közben aláírtuk a szerződést, iszonyú jó feltételeket, sok szabadidőt kínálnak. Vezetnem is kell majd, de havonta pl. anyuka két teljes hetet otthon van (most az év végén pedig 6 hét szabadsága van). Valószínűleg végre lehetőségem nyílik elkezdeni oroszul tanulni, ugyanis a németet és angolt suliban már semmiképpen sem szeretném. A gyerekek folyékonyan beszélnek angolul (7 évesek), velük is kell majd pötyögnöm valamennyit, így nem fogok felejteni. Egyébként már most érzem, hogy szállnak el szavak. Két hetet töltöttem Németországban, a németem folyamatosan jön elő és érzem, hogy ismét a régi, ezzel párhuzamban viszont az angolom lesz ismét csak rosszabb. Hát ördögi kör ez. Egyébként a családnak Mallorcán és Hawaiion van háza (!!), ahol szinte évente megfordulnak - ha jól sejtem úgy járnak Mallorcára, mint mi Balatonfüredre. Sokat utaznak - apuka havonta jár Új-Zélandra és Ausztráliába munka miatt, Thaiföldön és Rioban nyaralnak 2-3 hónapokat és síelni is járnak minden évben. Anyuka azt mondta, hogy Portugáliát és Mallorcát egészen biztosan meg fogom ismerni míg velük leszek, mert az au pairt is mindig viszik. Szombaton nyugiban megvacsoráztunk, játszottam a gyerekekkel, ittam egy pohár bort anyukával és mondta, hogy még sokkal jobb vagyok élőben, mint amilyenre számított, valamint mondjam meg a családomnak, hogy náluk jó kezekben leszek - ez nagyon jól esett. Amúgy tök érdekes, végig nagyon otthonosan éreztem magam, cseppet sem feszélyezve. Aznap este aztán meglehetősen korán, már 9 óra körül elvonultam - az emeleten kaptam egy aranyos kis szobát, pihe-puha ágyat, a szobában fürdőszobát, így vettem egy forró zuhanyt és eltettem magam másnapra. Tizenegy órát sikerült aludnom, kislány jött fel délelőtt 10-kor és kérdezte, hogy szeretnék e velük reggelizni, mert akkor süt nekem szív alakú tükörtojást. Igent mondtam, megreggeliztünk, majd puzzleztunk egy-két órát, délután pedig megindultunk a városba, akkorra már egész sok hóval álltunk szemben. Első körben egy karácsonyi vásárra mentünk - mi, felnőttek forralt bort ittunk, a gyerekek pedig almapuncsot. Aztán felkerekedtünk a Zoologischer múzeum felé, ahol kitömött állatokat lehet megcsodálni - szépen magyarosan úgy tudnám mondani, hogy olyan, mint egy fedett állatkert. Én is és a gyerekek is roppantul élvezték a dolgot, 3 órát töltöttünk ott, majd egy szuper helyen megvacsoráztunk. Eljött az este, a vonatom indulásának ideje, a család kivitt a vasútállomásra és elköszöntünk; január 7-én látjuk egymást. Szuperül sikerült a két nap a leendő családommal, korrektek voltak, kedvesek, figyelmesek és reményeim szerint ez változni sem sokat fog. Még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a vonatjegyem kifizessék. Ennyire jó családra azért nem számítottam. Persze lehet ez még csak a kezdeti lelkesedés, de komolyan jónak ígérkeznek és állok az új élet, új hely és új kihívások elé.

Mai történetem első fele pedig gondolom arról is árulkodik kissé, hogy ezúttal miért pont Hamburgot szúrtam ki, mint következő állomást?!

Eleinte nem szerettem volna C-ről írni, de úgy gondolom bizonyos keretek között ennyi még éppen belefér. Csodálatos és felejthetetlen hat nap után ma érkeztem haza ismét, a maradék időt pedig már itthon is töltöm. Számtalan program van még kilátásban és azt mondhatom, hogy most igazán boldog vagyok és minden fronton úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kell. Többen megjegyezték már, hogy mióta hazajöttem, látják a képeken, hogy sokkal boldogabbnak tűnök - most tagadjam, hogy az is vagyok?! ;-)

A második otthonom - újra Münchenben

Említettem már a múltkor, hogy velősebb blogolást nem tervezek a jövőben, viszont én most azt mondom játsszuk el azt, hogy tényleg amiről úgy gondolom érdekes lehet, ami Titeket is érdekelhet azokat a dolgokat megosztom, elmesélem és leírom. Csak hogy ne tűnjek el olyan borzasztóan gyorsan az 'éterben'.

Amerika után most itthon jól vagyok, megvagyok és boldog. Cseppet sem hiányzik - néha egy-két dolog és a helyek, az utazások és New York iszonyúan (éppen egy éve töltöttem fantasztikus hétvégét a City-ben Biussal). Igyekszem tartani a kinti barátnőkkel a kapcsolatot, de sajnos a néhai ide-oda futkosás és a fránya időeltolódás miatt nehezebben jön össze, ők is nagyon hiányoznak. Furcsa az élet itthon, egy hónapja vagyok itt, de már most rengeteg dologra ráébredtem és már most nagyon sok mindent máshogy látok. Nem szeretem az olyan szituációkat, amikor találkozom egy-egy ismerőssel és megkérdezi hogyhogy itthon vagyok, mikor megyek vissza? Mintha annyira természetes lenne, hogy megyek...Majd amikor közlöm, hogy eszemben sincs visszamenni és most itthon (Európában) próbálok szerencsét, akkor lehülyéz és kérdően néz rám, mert hogy "Amerikában mennyire jó világ van, itt meg nincs jövőm..." 
Azt sem szeretem, hogy sokan azt hiszik mert a tengerentúlon éltem egy évig teljesen megváltoztam és nekem itthon már semmi sem felel meg, lenézek mindent és mindenkit - nem így van. Sőt minden egyes kis dolgot baromi nagyra értékelek és örülök, hogy itt lehetek. Örülök, hogy a barátaimmal lehetek, hogy együtt bulizhatunk, hogy mindenki örül nekem, hogy ölelgetnek és szeretnek, teljesen lényegtelen, hogy hol - hogy nem éppen New Yorkban, egy felhőkarcoló tetején - most jó ez így. No de nem is szeretném már ide keverni ezt a "mit érzel, hogy most itthon vagy és hogy érzed magad?" dolgot...csak éppen megemlítettem, hogy mindig érnek pozitív, de negatív 'meglepetések' is.

Regélnék most kicsit inkább Németországról és Münchenről. Nem leszek túl aprólékos és nem szeretném szaporítani a szót, csak úgy nagy vonalakban.
Ha pár szóval szeretném csak leírni az egészet, akkor annyit tudnék mondani, hogy "varázslatos, iszonyat jó, őrületesen boldog hetet tudhatok magam mögött"...

Nézzük csak szépen sorban, mi minden történt.

Megérkezés

Egy szerdai napon érkeztem meg a müncheni vasútállomásra, drága jó barátnőim vártak rám - Andi és Orsi személyében. Hevesen vert a szívem, ahogy gurult be a vonatom a számomra legkedvesebb vasútállomásra (nektek is van ilyen?), egyre jobban éreztem azt, hogy hazaértem. Egész Ausztriában köd volt és lehangoló idő, Münchenben napsütés és kellemes meleg fogadott. A müncheni hetem alatt Andiéknál húztam meg magam, aki a barátjával (Norbival) él már kint lassan 3 éve. Orsi barátnőm szintén au pair volt, de amint letelt az éve keresett másik munkát, rátalált a szerelem, összeköltöztek Zsoltival és azóta éldegélnek szintén Münchenben. A csajok azt mondták, hogy a pasihad dolgozik aznap, így mit sem sejtve léptem be Andiék lakásába, ahol aztán lufirengeteg, megterített asztal, azon halászlé és sütik fogadtak. Ja és természetesen Norbi és Zsolti is...majd mire észbe kaphattam volna, egyik kezemben már pezsgő, másikban pedig egy Norbi által kevert koktél díszelgett. Elmondani sem tudom mennyire szuper érzés, hogy ha az ember az igazi otthonán kívül még egy másik helyre is úgy érkezik meg, mintha hazatérne és mintha a második családja várná (...)
Az idő természetesen jó gyorsan elillant - ettünk, rengeteget beszéltünk, nevetgéltünk, sztoriztunk és meséltünk, majd előkerült a darts-tábla is. Remek hangulatban telt a megérkezésem délutánja/estéje - szebbet kívánni sem kívánhattam volna.

                                                                        Az első kör

Andi, én és Orsi

Találkozások

Szerettem volna alaposan kihasználni minden egyes kint töltött másodpercet, ezért elég feszített tempójú 'menüsort' állítottam össze a napokra. Találkát beszéltem meg minden lehetséges emberrel, aki fontos és közel is van - mondhatom azt, hogy ennek a 100%-a meg is valósult. A csütörtöki napon találkoztam Annával, aki Stuttgart mellett au pair. Aki olvasta az amerikai blogom, annak talán ismerős lehet az illető, ugyanis az idei nyár júniusában Annával és a barátjával, Balázzsal jártam meg a new yorki viaszmúzeumot. Egész idő alatt emaileztünk,  New Yorkban találkoztunk először, most pedig végre Németországban is. Iszonyú gyorsan elröppent az a 4 óra, amit átbeszéltünk, ha jól emlékszem szünet nélkül. Szuper volt őt újra látni, végtelenül kedves és aranyos lány, örülök hogy összejött az újbóli találkozás.

Szintén aznap este sms-t kaptam az egyik nagyon jó kinti barátnőmtől, aki már a második évét tölti kint és szinte ő az egyik legőrültebb barátnőm, Tamara. Buliba invitált, én pedig nem voltam rest igent mondani; egyszer élünk ugye, de akkor nagyon. Megörültünk egymásnak és szuper kis estét hagytunk magunk mögött - Tamarával mondjuk ez alapból sem lehetetlen, még  egyszer nagyon szépen köszönöm neki azt az estét.

A pénteki este alkalmával volt szerencsém ismét találkozni Zsuzsival és Alex-szel is. Velük együtt jártam nyelviskolába annó, együtt nyomtuk az au pair évünket is, ők azóta is kint élnek, már dolgoznak és egy párt alkotnak (Alex egyébként orosz származású).

Szombaton ismét bulira adtuk a fejünket, akkor találkoztam először Jázminnal, Orsi és Andi egyik ismerősével, roppant aranyos lány volt, átmulattuk az éjszakát.

A vasárnapi délutánt au pair-koszorúban töltöttem, Furika, Martina, Tamara és Vivi társaságában. Furika az egyik hajdani nagyon jó barátnőm, Szimi helyén dolgozik most, Martinának még én segítettem egy keveset a kijutásban, Tamarát már bemutattam, Vivi pedig pár hete érkezett a bajor fővárosba, szintén au pairnek és mi előzetesen csak pár üzenetet váltottunk egymással. El lehet képzelni azt hiszem, hogy mi történik akkor, ha pár (ex) au pair összejön és eltöltenek egy délutánt...

                                                                          Furikával

Tamara, én, Vivi, Furika és Martina

                                                                      Marienplatz

Karlsplatz

Hétfőn jött el az ideje egy várva-várt találkozásnak az egyik nagyon kedves és szívemhez nőtt blogolvasómmal, Andival (Andi blogja). Délre jött értem kocsival, majd elmentünk egy gyönyörű kastélyhoz sétálni. Rengeteget beszéltünk, most találkoztunk először, annak ellenére, hogy már több, mint egy éve levelezős viszonyban vagyunk és Andi végigkísérte először a német, majd az amerikai történetem is. Élőben pontosan ugyanolyan, mint amilyenre az üzenetek és a blogja alkalmával már számítottam, olyan volt az egész délután, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Pompásan és pazarul éreztem magam, a kastélynál való séta után hozzájuk mentünk, körbemutatta nekem a lakást, majd elfogyasztottuk az isteni ázsiai ebédet, amelyet főzött.

Nem sokkal ezután befutott a férje is, mi pedig csak megállás nélkül beszéltünk és beszéltünk. Nézegettünk képeket az utazásaikról, majd videókat is, később mennyei desszertet fogyasztottunk és mire észbe kaptunk már este 7 környékén jártunk. Andi kocsival vitt haza engem, majd elbúcsúztunk egymástól annak reményében, hogy hamarosan talán újra találkozunk. Hihetetlenül kedves és aranyos emberről van szó, figyelmes és türelmes, még ajándékot is kaptam tőle - néhány kagylót, amiket még Mexikóból hoztak, német csokit, kis üveges pezsgőt és fekete teát a Kilimandzsáróról. Drága Andi! Nagyon szépen köszönök mindent, még egyszer! :-)

Kedden jött el a nap, hogy kimenjek a Starnberger See-hez, arra a környékre, amely egy teljes éven át volt az otthonom.

Tavalyi képek:

Stílusosan vettem egy vajas perecet és leültem a tóhoz, majd elfogyasztottam a reggelim. Ezek után Tamaráékhoz vettem az irányt, ugyanis egy irtó édes kislányra vigyáz, az anyuka pedig megengedte, hogy 1-2 órára meglátogathassam a drága barátnőmet és a csöppséget. Igaz, hogy Taminak dolgoznia kellett, de baromi jól éreztem magam így is, tudtunk kicsit beszélgetni, majd sajnos el kellett köszönnünk egymástól és én ismét útnak eredtem.

Szintén tavalyi kép Tamara szíve csücskével:

És most, már baba nélkül :)

Következő állomásom nem volt más, mint Tündi, anyum távoli unokatestvére. Hozzá nagyon sűrűn jártam a német évem alatt, rengeteget segített nekem és mindig számíthattam rá, szinte majdnem minden vasárnap főzött rám és hozzá mindig mehettem - szintén nagyon sok mindent köszönhetek neki is. A régi szép idők emlékére rakott krumplival várt engem, amit még mindig ő készít el a legfinomabb módon, ahogyan csak rakott krumplit el lehet készíteni. Beszélgettünk másfél-két órát, majd ismét tovább kellett állnom, ugyanis nem máshol volt jelenésem, mint a régi családomnál, annál a családnál, akiket még mindig (és most még csak jobban megbizonyosodva) a legtöbbre tartok és a legnagyobbra értékelek. A találkozás előtt körülbelül úgy izgultam, mint aki élete állásinterjújára megy, vagy akasztásra éppenséggel - szóval szörnyen izgultam, magam sem tudom már miért. Nem tudtam mit várjak és nem tudtam elképzelni sem, hogy fogadnak majd. Csengettem és pöttöm 7 éves fiúcska félve nyitott ajtót, majd üdvözölt, hogy "Hallo Vivien!" - alig hittem a szememnek; a kisebbik "ex-fiam" enyhén megnőtt, alaposan megváltozott és nem küldött el alapállásból melegebb éghajlatokra. A mosoly már ott ráült az arcomra és le sem hervadt róla addig, amíg náluk voltam. Köszöntem apukának, lepakoltam a cuccaimat, átadtam pár ajándékot (csoki, desszert, házi pálinka) és megismerkedtem a jelenlegi au pairrel, Yulia-val is. Együtt sürögtünk-forogtunk a konyhában, segítettem teríteni, mivel apuka még a nagyobbik fiúval tanult az emeleten, anyuka pedig 20 perccel később érkezett csak meg. Elmondani sem tudom, mennyire otthon éreztem magam - mindennek tudtam a helyét, pörögtem és forogtam, terítettem és be nem állt a szám. Hál' istennek realizáltam azt is, hogy abszolút nem felejtettem sokat németből...

Később aztán lejött a nagyobbik fiú is köszönni, hihetetlenül megváltozott ő is, bár én vele az elejétől kezdve nagyon jó viszonyban voltam. Szuper volt látni őket - felnőttek, érettebbek lettek, illedelmesebbek, megköszöntek mindent és válaszoltak minden egyes kérdésemre. Aztán befutott anyuka is, arcán széles vigyorral közölte, hogy "Jajj de jó, újra van egy Vivienünk is, bontsunk egy pezsgőt!"

"De imádom őket..." - gondoltam magamban...

Körbeültük az asztalt, Yulia készített vacsorát és közösen elfogyasztottuk a palacsintatésztába tekert virsliket, majd vacsora után hosszasan beszélgettünk. Szinte nem is volt olyan téma, ami ne került volna terítékre, baromi jól éreztem magam végig, egy percig sem volt feszült a hangulat. Teljesen úgy mozogtam és beszéltem, mint aki tegnap járt ott utoljára...Vacsora után segítettem leszedni az asztalt, a család pedig teljesen el volt hűlve, hogy mindenre emlékszem minek hol a helye és minek mi a menete. Ez még számomra is hihetetlen volt. Mindenféle rossz érzés nélkül nyúltam be a hűtőbe vagy éppen pakoltam be a mosogatógépbe, mintha tegnap csináltam volna utoljára. Őrület az egész...mármint az, hogy velük is meggyűlt a bajom néha és most pedig itt tartunk, ennyire jól sikerül tartanunk a kapcsolatot és ennyire normálisak velem. Este 9 óra körül köszöntem el tőlük, vidáman...10 perc az út az S-Bahn megállóig, kicsit elpityeredtem magam útközben. Furcsa és talán vissza nem térő érzés volt azokon az utcákon menni, ahol oly sokszor elmentem már. Azokat a házakat látni, amelyekről szinte gondolkodás nélkül meg tudnám mondani, hogy ki lakik benne. Esküszöm még a macskakövek is rémlettek, meg a lépcsők, az utcára hajló bokrok egy-egy ága...ahh nem is sorolom tovább, elkapott a nosztalgia és ennyi, kész. Végem volt. Ott abban a pillanatban azt éreztem, hogy könyörögni is képes lennék nekik, hogy vegyenek vissza au pairnek és had élhessek velük, had maradhassak azon a csodás környéken, had lehessek minden hétvégén a barátaimmal...Na most ez az utóbbi mondatot vegyétek úgy, mintha le sem írtam volna... :-)

Bulik

Nem is tagadom; Németországban imádtam bulizni és ott, az alatt az év alatt buliztam a legnagyobbakat, a legszuperebb helyeken, a barátaimmal. Nem is volt kérdéses, hogy kétszer minimum belevetjük majd magunkat a müncheni éjszakába - nos, ebből a kettőből négy lett, de szerintem ha lett volna több alkalom és nem ment volna el a hangom vasárnapra totális módon, akkor tuti rekordokat döntöttünk volna. Csütörtökön Tamarával mókáztunk egy táncos helyen, ahol leginkább német 'mulatós' zene ment, persze a csajjal minden áldott alkalommal a színpadon kell táncolni, szóval nem úsztam meg a dolgot...

Tamival

A pénteki és a szombati estét/éjszakát viszont nagyon vártam már, mert három - számomra nagyon fontos helyre mentünk - egy magyar helyen, a Schluckauf (magyarul csuklást jelent) nevű bárban kezdtünk, mindig ott szoktunk bemelegíteni. Mindkét éjszaka tömve volt a hely, fel-felbukkantak ismerősök is, söröztünk, martiniztünk, mókáztunk és baromi jól szórakoztunk.

                                                                             Schluckauf

                                                                  Tamara, Zsuzsi és Alex

                                                                               ;-)

                                                                             Andival

A régi idők emlékére...

Általában 1-fél 2 körül szoktunk elindulni bulizni (Amerikában ilyenről ugye szó sem lehetett volna), pénteken Tamarával ketten maradtunk szintén és a Kultfabrik-ot vettük célba, amely péntekenként olyan ajánlattal kecsegtet, hogy 5 euró fejében bemehetsz vagy 20 helyre, mivel közel 40 szórakozóhely van egy helyen - mindannyian imádjuk, a pénteki buli nagyon jóra sikeredett, táncoltunk kifulladásig. Akarom mondani az első S-Bahnig, ami reggel fél 6-kor indult haza...

Szombaton a szokásos Schluckauf-túra szintén megvolt, majd az egyik legkedveltebb helyre mentünk, a Klangweltbe - Andi, Orsi, Jázmin és én. Amikor Németországban voltam au pair, akkor szinte minden szombaton a Klangweltbe mentünk bulizni, mindannyiunk számára nagyon fontos volt az a szórakozóhely és talán nem is tudok olyan alkalmat mondani, amikor ne éreztük volna jól magunkat. Persze az idő telik, a dolgok változnak és már korántsem ugyanaz a hely, mint másfél évvel ezelőtt, de engem ott is roppant módon elkapott a nosztalgia. Számomra nagyon nagy jelentősége van annak a helynek és mindig a szívem egyik csücske marad.

2012. november

2011. április

                                                                    No Martini, no party!

                                      
                                                                          Klangwelt

                                                                             Orsival

A buli előtt természetesen Andiéknál alapoztunk, csak mint a régi szép időkben. Elkészülés, 'fodrászat és vakolat', egy-egy martini és pezsgő, közben szól a mulatós zene és így kerek az éjszaka.

A keddi, volt családomnál tett látogatásom után pedig beugrottunk Andival Norbi munkahelyére, a Motel One-ba, ahol ő az egyik pultos a bár részlegen. Hajnali 2-ig maradtunk, megvártuk Norbit és együtt mentünk haza...

Finomabbnál finomabb ételeket ettem a héten, Andiéknál totálisan otthon éreztem magam - elmondani is képtelenség mennyire rendesek és figyelmesek voltak velem. A szerdai (utolsó) napom Orsival és Andival töltöttem a városban, a jól megszokott módon Käsekuchent (cheesecake) ettünk a Mekiben (mert ott a legjobb), majd jártuk a várost és hatalmas szerencsénkre megnyitott már a karácsonyi vásár is - pompás illat terjengett mindenhol, rengeteg ember volt az utcán annak ellenére, hogy szerdai nap volt, be-betértünk üzletekbe és ittunk egy isteni forralt bort a Karlsplatzon.

Esténként Andiéknál filmeztünk, forralt boroztunk vagy éppen teáztunk, nagyon sokat beszélgettünk és nosztalgiáztunk is, nem is keveset.

Hogy mi változott és mit érzek?

Otthon éreztem magam! Egész végig mintha csak otthon lettem volna. Na jó, valójában bevallom, hogy a helyemen éreztem magam, ott ahol lennem kell, ahol 100%-os vagyok, ahol magam vagyok. Ahol imádok lenni, ahol imádok mindent és mindenkit, ahol beszélhetem a nyelvet, amit szeretek. Felhőtlenül boldog voltam. Kicsit féltem ismét kimenni, mivel az au pairkedésem úgymond egy rózsaszín köd volt, most pedig nyaralni mentem, mint egy "turista". Mégsem csalódtam, sőt. Nem változott semmi sem. Még mindig csukott szemmel eligazodnék bárhol, még mindig fújom kívülről az egész S-Bahn és U-Bahn hálózatot. Bárkit el tudnék igazítani bármerre és tudom hova kell menni ahhoz, hogy felidézzem az összes együtt töltött időt a barátaimmal. Hihetetlen nyolc napon vagyok túl, volt legalább olyan jó, mint mondjuk az amerikai évem végén a vakációm volt. És ez számomra nagyon nagy szó. Nem kell nekem Los Angelesben vagy éppen a Grand Canyonban lennem ahhoz, hogy teljes legyek és boldog. Nem kell. Ott, azokon a helyeken másért voltam az, itt pedig úgy mindenhogyan. Kétség sem fér hozzá; München nekem olyan, mintha a második otthonom lenne és az ott élő barátaim, ismerőseim pedig akár a második családom. Feltöltődve, ám kicsit szomorúan jöttem vissza Magyarországra...rossz volt megint ott hagyni az imádott helyet. Visszatérek még, mindenáron!

Most viszont elköszönök, a képek talán mesélnek még helyettem. Kedden délután utazom Hamburgba, meglátogatni az egyik ismerősöm és a leendő családom, jövő vasárnap jövök majd haza. Természetesen beszámoló arról a 6 napról is lesz majd. Hát kérem szépen, az élet úgy látszik Amerika után sem áll meg, abszolút feltalálom magam és egyelőre csapongok ide-oda, amíg januárban ismét meg nem állapodok... ;-)

                                                            forralt borozás a Karlsplatzon

vajas-hagymás perec

                                                                     Andiék jól tartottak

                                                                            Vapiano

                                                                   Starnberger See

                                                                            Meki

                            Käsekuchen (cheesecake) - itthon sokkal jobb, mint Amerikában

Puszi Mindenkinek