A második otthonom - újra Münchenben

Említettem már a múltkor, hogy velősebb blogolást nem tervezek a jövőben, viszont én most azt mondom játsszuk el azt, hogy tényleg amiről úgy gondolom érdekes lehet, ami Titeket is érdekelhet azokat a dolgokat megosztom, elmesélem és leírom. Csak hogy ne tűnjek el olyan borzasztóan gyorsan az 'éterben'.

Amerika után most itthon jól vagyok, megvagyok és boldog. Cseppet sem hiányzik - néha egy-két dolog és a helyek, az utazások és New York iszonyúan (éppen egy éve töltöttem fantasztikus hétvégét a City-ben Biussal). Igyekszem tartani a kinti barátnőkkel a kapcsolatot, de sajnos a néhai ide-oda futkosás és a fránya időeltolódás miatt nehezebben jön össze, ők is nagyon hiányoznak. Furcsa az élet itthon, egy hónapja vagyok itt, de már most rengeteg dologra ráébredtem és már most nagyon sok mindent máshogy látok. Nem szeretem az olyan szituációkat, amikor találkozom egy-egy ismerőssel és megkérdezi hogyhogy itthon vagyok, mikor megyek vissza? Mintha annyira természetes lenne, hogy megyek...Majd amikor közlöm, hogy eszemben sincs visszamenni és most itthon (Európában) próbálok szerencsét, akkor lehülyéz és kérdően néz rám, mert hogy "Amerikában mennyire jó világ van, itt meg nincs jövőm..." 
Azt sem szeretem, hogy sokan azt hiszik mert a tengerentúlon éltem egy évig teljesen megváltoztam és nekem itthon már semmi sem felel meg, lenézek mindent és mindenkit - nem így van. Sőt minden egyes kis dolgot baromi nagyra értékelek és örülök, hogy itt lehetek. Örülök, hogy a barátaimmal lehetek, hogy együtt bulizhatunk, hogy mindenki örül nekem, hogy ölelgetnek és szeretnek, teljesen lényegtelen, hogy hol - hogy nem éppen New Yorkban, egy felhőkarcoló tetején - most jó ez így. No de nem is szeretném már ide keverni ezt a "mit érzel, hogy most itthon vagy és hogy érzed magad?" dolgot...csak éppen megemlítettem, hogy mindig érnek pozitív, de negatív 'meglepetések' is.

Regélnék most kicsit inkább Németországról és Münchenről. Nem leszek túl aprólékos és nem szeretném szaporítani a szót, csak úgy nagy vonalakban.
Ha pár szóval szeretném csak leírni az egészet, akkor annyit tudnék mondani, hogy "varázslatos, iszonyat jó, őrületesen boldog hetet tudhatok magam mögött"...

Nézzük csak szépen sorban, mi minden történt.

Megérkezés

Egy szerdai napon érkeztem meg a müncheni vasútállomásra, drága jó barátnőim vártak rám - Andi és Orsi személyében. Hevesen vert a szívem, ahogy gurult be a vonatom a számomra legkedvesebb vasútállomásra (nektek is van ilyen?), egyre jobban éreztem azt, hogy hazaértem. Egész Ausztriában köd volt és lehangoló idő, Münchenben napsütés és kellemes meleg fogadott. A müncheni hetem alatt Andiéknál húztam meg magam, aki a barátjával (Norbival) él már kint lassan 3 éve. Orsi barátnőm szintén au pair volt, de amint letelt az éve keresett másik munkát, rátalált a szerelem, összeköltöztek Zsoltival és azóta éldegélnek szintén Münchenben. A csajok azt mondták, hogy a pasihad dolgozik aznap, így mit sem sejtve léptem be Andiék lakásába, ahol aztán lufirengeteg, megterített asztal, azon halászlé és sütik fogadtak. Ja és természetesen Norbi és Zsolti is...majd mire észbe kaphattam volna, egyik kezemben már pezsgő, másikban pedig egy Norbi által kevert koktél díszelgett. Elmondani sem tudom mennyire szuper érzés, hogy ha az ember az igazi otthonán kívül még egy másik helyre is úgy érkezik meg, mintha hazatérne és mintha a második családja várná (...)
Az idő természetesen jó gyorsan elillant - ettünk, rengeteget beszéltünk, nevetgéltünk, sztoriztunk és meséltünk, majd előkerült a darts-tábla is. Remek hangulatban telt a megérkezésem délutánja/estéje - szebbet kívánni sem kívánhattam volna.

                                                                        Az első kör

Andi, én és Orsi

Találkozások

Szerettem volna alaposan kihasználni minden egyes kint töltött másodpercet, ezért elég feszített tempójú 'menüsort' állítottam össze a napokra. Találkát beszéltem meg minden lehetséges emberrel, aki fontos és közel is van - mondhatom azt, hogy ennek a 100%-a meg is valósult. A csütörtöki napon találkoztam Annával, aki Stuttgart mellett au pair. Aki olvasta az amerikai blogom, annak talán ismerős lehet az illető, ugyanis az idei nyár júniusában Annával és a barátjával, Balázzsal jártam meg a new yorki viaszmúzeumot. Egész idő alatt emaileztünk,  New Yorkban találkoztunk először, most pedig végre Németországban is. Iszonyú gyorsan elröppent az a 4 óra, amit átbeszéltünk, ha jól emlékszem szünet nélkül. Szuper volt őt újra látni, végtelenül kedves és aranyos lány, örülök hogy összejött az újbóli találkozás.

Szintén aznap este sms-t kaptam az egyik nagyon jó kinti barátnőmtől, aki már a második évét tölti kint és szinte ő az egyik legőrültebb barátnőm, Tamara. Buliba invitált, én pedig nem voltam rest igent mondani; egyszer élünk ugye, de akkor nagyon. Megörültünk egymásnak és szuper kis estét hagytunk magunk mögött - Tamarával mondjuk ez alapból sem lehetetlen, még  egyszer nagyon szépen köszönöm neki azt az estét.

A pénteki este alkalmával volt szerencsém ismét találkozni Zsuzsival és Alex-szel is. Velük együtt jártam nyelviskolába annó, együtt nyomtuk az au pair évünket is, ők azóta is kint élnek, már dolgoznak és egy párt alkotnak (Alex egyébként orosz származású).

Szombaton ismét bulira adtuk a fejünket, akkor találkoztam először Jázminnal, Orsi és Andi egyik ismerősével, roppant aranyos lány volt, átmulattuk az éjszakát.

A vasárnapi délutánt au pair-koszorúban töltöttem, Furika, Martina, Tamara és Vivi társaságában. Furika az egyik hajdani nagyon jó barátnőm, Szimi helyén dolgozik most, Martinának még én segítettem egy keveset a kijutásban, Tamarát már bemutattam, Vivi pedig pár hete érkezett a bajor fővárosba, szintén au pairnek és mi előzetesen csak pár üzenetet váltottunk egymással. El lehet képzelni azt hiszem, hogy mi történik akkor, ha pár (ex) au pair összejön és eltöltenek egy délutánt...

                                                                          Furikával

Tamara, én, Vivi, Furika és Martina

                                                                      Marienplatz

Karlsplatz

Hétfőn jött el az ideje egy várva-várt találkozásnak az egyik nagyon kedves és szívemhez nőtt blogolvasómmal, Andival (Andi blogja). Délre jött értem kocsival, majd elmentünk egy gyönyörű kastélyhoz sétálni. Rengeteget beszéltünk, most találkoztunk először, annak ellenére, hogy már több, mint egy éve levelezős viszonyban vagyunk és Andi végigkísérte először a német, majd az amerikai történetem is. Élőben pontosan ugyanolyan, mint amilyenre az üzenetek és a blogja alkalmával már számítottam, olyan volt az egész délután, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Pompásan és pazarul éreztem magam, a kastélynál való séta után hozzájuk mentünk, körbemutatta nekem a lakást, majd elfogyasztottuk az isteni ázsiai ebédet, amelyet főzött.

Nem sokkal ezután befutott a férje is, mi pedig csak megállás nélkül beszéltünk és beszéltünk. Nézegettünk képeket az utazásaikról, majd videókat is, később mennyei desszertet fogyasztottunk és mire észbe kaptunk már este 7 környékén jártunk. Andi kocsival vitt haza engem, majd elbúcsúztunk egymástól annak reményében, hogy hamarosan talán újra találkozunk. Hihetetlenül kedves és aranyos emberről van szó, figyelmes és türelmes, még ajándékot is kaptam tőle - néhány kagylót, amiket még Mexikóból hoztak, német csokit, kis üveges pezsgőt és fekete teát a Kilimandzsáróról. Drága Andi! Nagyon szépen köszönök mindent, még egyszer! :-)

Kedden jött el a nap, hogy kimenjek a Starnberger See-hez, arra a környékre, amely egy teljes éven át volt az otthonom.

Tavalyi képek:

Stílusosan vettem egy vajas perecet és leültem a tóhoz, majd elfogyasztottam a reggelim. Ezek után Tamaráékhoz vettem az irányt, ugyanis egy irtó édes kislányra vigyáz, az anyuka pedig megengedte, hogy 1-2 órára meglátogathassam a drága barátnőmet és a csöppséget. Igaz, hogy Taminak dolgoznia kellett, de baromi jól éreztem magam így is, tudtunk kicsit beszélgetni, majd sajnos el kellett köszönnünk egymástól és én ismét útnak eredtem.

Szintén tavalyi kép Tamara szíve csücskével:

És most, már baba nélkül :)

Következő állomásom nem volt más, mint Tündi, anyum távoli unokatestvére. Hozzá nagyon sűrűn jártam a német évem alatt, rengeteget segített nekem és mindig számíthattam rá, szinte majdnem minden vasárnap főzött rám és hozzá mindig mehettem - szintén nagyon sok mindent köszönhetek neki is. A régi szép idők emlékére rakott krumplival várt engem, amit még mindig ő készít el a legfinomabb módon, ahogyan csak rakott krumplit el lehet készíteni. Beszélgettünk másfél-két órát, majd ismét tovább kellett állnom, ugyanis nem máshol volt jelenésem, mint a régi családomnál, annál a családnál, akiket még mindig (és most még csak jobban megbizonyosodva) a legtöbbre tartok és a legnagyobbra értékelek. A találkozás előtt körülbelül úgy izgultam, mint aki élete állásinterjújára megy, vagy akasztásra éppenséggel - szóval szörnyen izgultam, magam sem tudom már miért. Nem tudtam mit várjak és nem tudtam elképzelni sem, hogy fogadnak majd. Csengettem és pöttöm 7 éves fiúcska félve nyitott ajtót, majd üdvözölt, hogy "Hallo Vivien!" - alig hittem a szememnek; a kisebbik "ex-fiam" enyhén megnőtt, alaposan megváltozott és nem küldött el alapállásból melegebb éghajlatokra. A mosoly már ott ráült az arcomra és le sem hervadt róla addig, amíg náluk voltam. Köszöntem apukának, lepakoltam a cuccaimat, átadtam pár ajándékot (csoki, desszert, házi pálinka) és megismerkedtem a jelenlegi au pairrel, Yulia-val is. Együtt sürögtünk-forogtunk a konyhában, segítettem teríteni, mivel apuka még a nagyobbik fiúval tanult az emeleten, anyuka pedig 20 perccel később érkezett csak meg. Elmondani sem tudom, mennyire otthon éreztem magam - mindennek tudtam a helyét, pörögtem és forogtam, terítettem és be nem állt a szám. Hál' istennek realizáltam azt is, hogy abszolút nem felejtettem sokat németből...

Később aztán lejött a nagyobbik fiú is köszönni, hihetetlenül megváltozott ő is, bár én vele az elejétől kezdve nagyon jó viszonyban voltam. Szuper volt látni őket - felnőttek, érettebbek lettek, illedelmesebbek, megköszöntek mindent és válaszoltak minden egyes kérdésemre. Aztán befutott anyuka is, arcán széles vigyorral közölte, hogy "Jajj de jó, újra van egy Vivienünk is, bontsunk egy pezsgőt!"

"De imádom őket..." - gondoltam magamban...

Körbeültük az asztalt, Yulia készített vacsorát és közösen elfogyasztottuk a palacsintatésztába tekert virsliket, majd vacsora után hosszasan beszélgettünk. Szinte nem is volt olyan téma, ami ne került volna terítékre, baromi jól éreztem magam végig, egy percig sem volt feszült a hangulat. Teljesen úgy mozogtam és beszéltem, mint aki tegnap járt ott utoljára...Vacsora után segítettem leszedni az asztalt, a család pedig teljesen el volt hűlve, hogy mindenre emlékszem minek hol a helye és minek mi a menete. Ez még számomra is hihetetlen volt. Mindenféle rossz érzés nélkül nyúltam be a hűtőbe vagy éppen pakoltam be a mosogatógépbe, mintha tegnap csináltam volna utoljára. Őrület az egész...mármint az, hogy velük is meggyűlt a bajom néha és most pedig itt tartunk, ennyire jól sikerül tartanunk a kapcsolatot és ennyire normálisak velem. Este 9 óra körül köszöntem el tőlük, vidáman...10 perc az út az S-Bahn megállóig, kicsit elpityeredtem magam útközben. Furcsa és talán vissza nem térő érzés volt azokon az utcákon menni, ahol oly sokszor elmentem már. Azokat a házakat látni, amelyekről szinte gondolkodás nélkül meg tudnám mondani, hogy ki lakik benne. Esküszöm még a macskakövek is rémlettek, meg a lépcsők, az utcára hajló bokrok egy-egy ága...ahh nem is sorolom tovább, elkapott a nosztalgia és ennyi, kész. Végem volt. Ott abban a pillanatban azt éreztem, hogy könyörögni is képes lennék nekik, hogy vegyenek vissza au pairnek és had élhessek velük, had maradhassak azon a csodás környéken, had lehessek minden hétvégén a barátaimmal...Na most ez az utóbbi mondatot vegyétek úgy, mintha le sem írtam volna... :-)

Bulik

Nem is tagadom; Németországban imádtam bulizni és ott, az alatt az év alatt buliztam a legnagyobbakat, a legszuperebb helyeken, a barátaimmal. Nem is volt kérdéses, hogy kétszer minimum belevetjük majd magunkat a müncheni éjszakába - nos, ebből a kettőből négy lett, de szerintem ha lett volna több alkalom és nem ment volna el a hangom vasárnapra totális módon, akkor tuti rekordokat döntöttünk volna. Csütörtökön Tamarával mókáztunk egy táncos helyen, ahol leginkább német 'mulatós' zene ment, persze a csajjal minden áldott alkalommal a színpadon kell táncolni, szóval nem úsztam meg a dolgot...

Tamival

A pénteki és a szombati estét/éjszakát viszont nagyon vártam már, mert három - számomra nagyon fontos helyre mentünk - egy magyar helyen, a Schluckauf (magyarul csuklást jelent) nevű bárban kezdtünk, mindig ott szoktunk bemelegíteni. Mindkét éjszaka tömve volt a hely, fel-felbukkantak ismerősök is, söröztünk, martiniztünk, mókáztunk és baromi jól szórakoztunk.

                                                                             Schluckauf

                                                                  Tamara, Zsuzsi és Alex

                                                                               ;-)

                                                                             Andival

A régi idők emlékére...

Általában 1-fél 2 körül szoktunk elindulni bulizni (Amerikában ilyenről ugye szó sem lehetett volna), pénteken Tamarával ketten maradtunk szintén és a Kultfabrik-ot vettük célba, amely péntekenként olyan ajánlattal kecsegtet, hogy 5 euró fejében bemehetsz vagy 20 helyre, mivel közel 40 szórakozóhely van egy helyen - mindannyian imádjuk, a pénteki buli nagyon jóra sikeredett, táncoltunk kifulladásig. Akarom mondani az első S-Bahnig, ami reggel fél 6-kor indult haza...

Szombaton a szokásos Schluckauf-túra szintén megvolt, majd az egyik legkedveltebb helyre mentünk, a Klangweltbe - Andi, Orsi, Jázmin és én. Amikor Németországban voltam au pair, akkor szinte minden szombaton a Klangweltbe mentünk bulizni, mindannyiunk számára nagyon fontos volt az a szórakozóhely és talán nem is tudok olyan alkalmat mondani, amikor ne éreztük volna jól magunkat. Persze az idő telik, a dolgok változnak és már korántsem ugyanaz a hely, mint másfél évvel ezelőtt, de engem ott is roppant módon elkapott a nosztalgia. Számomra nagyon nagy jelentősége van annak a helynek és mindig a szívem egyik csücske marad.

2012. november

2011. április

                                                                    No Martini, no party!

                                      
                                                                          Klangwelt

                                                                             Orsival

A buli előtt természetesen Andiéknál alapoztunk, csak mint a régi szép időkben. Elkészülés, 'fodrászat és vakolat', egy-egy martini és pezsgő, közben szól a mulatós zene és így kerek az éjszaka.

A keddi, volt családomnál tett látogatásom után pedig beugrottunk Andival Norbi munkahelyére, a Motel One-ba, ahol ő az egyik pultos a bár részlegen. Hajnali 2-ig maradtunk, megvártuk Norbit és együtt mentünk haza...

Finomabbnál finomabb ételeket ettem a héten, Andiéknál totálisan otthon éreztem magam - elmondani is képtelenség mennyire rendesek és figyelmesek voltak velem. A szerdai (utolsó) napom Orsival és Andival töltöttem a városban, a jól megszokott módon Käsekuchent (cheesecake) ettünk a Mekiben (mert ott a legjobb), majd jártuk a várost és hatalmas szerencsénkre megnyitott már a karácsonyi vásár is - pompás illat terjengett mindenhol, rengeteg ember volt az utcán annak ellenére, hogy szerdai nap volt, be-betértünk üzletekbe és ittunk egy isteni forralt bort a Karlsplatzon.

Esténként Andiéknál filmeztünk, forralt boroztunk vagy éppen teáztunk, nagyon sokat beszélgettünk és nosztalgiáztunk is, nem is keveset.

Hogy mi változott és mit érzek?

Otthon éreztem magam! Egész végig mintha csak otthon lettem volna. Na jó, valójában bevallom, hogy a helyemen éreztem magam, ott ahol lennem kell, ahol 100%-os vagyok, ahol magam vagyok. Ahol imádok lenni, ahol imádok mindent és mindenkit, ahol beszélhetem a nyelvet, amit szeretek. Felhőtlenül boldog voltam. Kicsit féltem ismét kimenni, mivel az au pairkedésem úgymond egy rózsaszín köd volt, most pedig nyaralni mentem, mint egy "turista". Mégsem csalódtam, sőt. Nem változott semmi sem. Még mindig csukott szemmel eligazodnék bárhol, még mindig fújom kívülről az egész S-Bahn és U-Bahn hálózatot. Bárkit el tudnék igazítani bármerre és tudom hova kell menni ahhoz, hogy felidézzem az összes együtt töltött időt a barátaimmal. Hihetetlen nyolc napon vagyok túl, volt legalább olyan jó, mint mondjuk az amerikai évem végén a vakációm volt. És ez számomra nagyon nagy szó. Nem kell nekem Los Angelesben vagy éppen a Grand Canyonban lennem ahhoz, hogy teljes legyek és boldog. Nem kell. Ott, azokon a helyeken másért voltam az, itt pedig úgy mindenhogyan. Kétség sem fér hozzá; München nekem olyan, mintha a második otthonom lenne és az ott élő barátaim, ismerőseim pedig akár a második családom. Feltöltődve, ám kicsit szomorúan jöttem vissza Magyarországra...rossz volt megint ott hagyni az imádott helyet. Visszatérek még, mindenáron!

Most viszont elköszönök, a képek talán mesélnek még helyettem. Kedden délután utazom Hamburgba, meglátogatni az egyik ismerősöm és a leendő családom, jövő vasárnap jövök majd haza. Természetesen beszámoló arról a 6 napról is lesz majd. Hát kérem szépen, az élet úgy látszik Amerika után sem áll meg, abszolút feltalálom magam és egyelőre csapongok ide-oda, amíg januárban ismét meg nem állapodok... ;-)

                                                            forralt borozás a Karlsplatzon

vajas-hagymás perec

                                                                     Andiék jól tartottak

                                                                            Vapiano

                                                                   Starnberger See

                                                                            Meki

                            Käsekuchen (cheesecake) - itthon sokkal jobb, mint Amerikában

Puszi Mindenkinek