Visszahúz a szív...

Most hogy már tudom melyik lesz a nap, amikor elhagyom az Államokat még jobban vágyom vissza Németországba és egyre közelebb érzem magamhoz ismét. Április vége óta nem írtam...mit is írhattam volna? Viszont ez nem jelenti azt, hogy felejtek vagy akármi változott volna. Közeleg az évforduló, amikor elhagytam a német családot, majd egy gyors észak-németországi kalandozás után hipp-hopp otthon is találtam magam. Pontosan 2011. augusztus hetedikén búcsúztunk el egymástól a családdal, az országnak pedig augusztus tizenkettedikén intettem búcsút - egy időre. Hihetetlen, hogy szinte eltelt már majdnem egy teljes év és még mindig nincs olyan nap, hogy ne gondolnék az ottani életemre, a családra, az emberekre és természetesen a barátaimra. Én tényleg azt hittem, hogy majd az "Álmok Országában" kint minden változik és mivel más dolgok állnak középpontban, enyhül a Németország utáni vágyam is. Ha csillapodott is egy kicsit, az tényleg csak nagyon-nagyon kicsi..."Kilométeres" különbségek vannak a két életem között, az országok, a szokások és az emberek között. És aközött, hogy hol hogy érzem, illetve éreztem magam.
Őrülten hiányzik még mindig tényleg, én pedig szívesen nosztalgiázgatok. Visszahúz a szívem - ezt most akár több értelemben is lehet gondolni. Megfogadtam magamnak, hogy ha hazatérek Amerikából, akkor utána nem sokkal visszamegyek a szeretett országba és meglátogatok mindenkit, igyekszem feleleveníteni majd azokat a dolgokat amelyeket mindig csináltunk, bejárni az összes helyet, amelyeket imádtunk. Ha minden a terv szerint alakul - és hát miért ne alakulna úgy? (mindent csak akarni kell!) -, akkor november közepe táján vissza is térek, egy olyan két hét erejéig - még egyszer hangsúlyozom, hogy egyelőre csak kettőre. Tudatosan spórolok erre itt Amerikában, mintha ugyanolyan utazás lenne, mint az eddigiek voltak. Hogy utána mit hoz majd a sors és az élet, az egyelőre még számomra is rejtély.

Sajnos idén sem jutok ki az Oktoberfestre. 2013. őszén viszont minden erőmmel azon leszek majd, hogy ott legyek. A német családommal váltok néha emailt, mondtam nekik hogy szeretném majd őket meglátogatni ha ott leszek. Egyébként új au pairt keresnek - fent vannak azon az oldalon, ahol annó én is rájuk találtam. Ami meglepett, hogy a következő országokból keresgélnek lányokat - Örményország, Észtország, Grúzia, Kirgizisztán, Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország. Anyuka mondjuk mindig is mondta, hogy neki fontos hogy az au pair nagyon jól beszélje a németet és hát a kelet-európaiak nagyon jól is beszélik. Szerintem. Kíváncsi vagyok kit találnak majd, másrészről pedig nagyon furcsa, hogy most kihagytak egy évet, aztán szeptembertől ismét belevágnak. Látom, hogy iszonyat sok üzenetet és ajánlást kapnak - no igen, mindenki tudja hogy annó én is kifogtam a tutit.

Katjával is tartom a kapcsolatot (ő volt az előttem lévő au pair), vele is mindenképpen találkozom ha megyek. A otthagyott barátaimmal kapcsolatban semmi sem változott, sőt néha azt érzem, hogy még szorosabb is a kapcsolatunk. Meglepetésként ezt küldték nekem az elmúlt hónapban:

Kétség sem fér hozzá, hogy nekem vannak a legnagyszerűbb barátaim a Földön!

Összeszorul a szívem, amikor meglátok egy képet a Starnberger See-ről, amikor meghallok egy német szót vagy meglátok egy német zászlót. Ha valaki szóba hozza "Germany-t", ha valaki dicséri, ha valaki tőlem kér tanácsot, ha valakinek segítek és ha valaki ugyanúgy imádja mint én. Apropó, segítettem egy leányzónak, aki eredetileg Amerikába jött volna "szerencsét próbálni", de végül úgy döntött egyelőre "beéri" Németországgal is. Kicsit reklámozom a blogját, íme:
http://sztincsa.blogspot.com/

Martina nagyon aranyos, már jó hosszú ideje emailezünk és nagyon megkedveltem. A sors fintora talán, hogy Pöckingtől (ahol én laktam) pár kilóméterre fog lakni, ott lesz au pair egy egész jónak ígérkező családnál, Feldafingban. Ez a Feldafing pedig szintén a Starnberger See partján terül el és egy megállónyira van Possenhofentől, ahol annó nekem is mindig le-és fel kellett szállnom arra a bizonyos S-Bahnra. Nos ha minden igaz, akkor őt személyesen is meg fogom ismerni, remélhetőleg novemberi látogatásom alkalmával. És remélhetőleg neki is olyan fantasztikus éve lesz kint, mint amilyen nekem volt.

Most több dolog nem is jut eszembe, írni sincs nagyon miről - az amerikai életem talán nem ide tartozik. Csak gondoltam jelzem; élek még és virulok, lelkesedésem cseppet sem lankadt. Tervezgetek és szervezkedek, alig várom már, hogy Németország földjére tegyem a lábam ismét. Tudom, semmi nem lesz már ugyanaz, mint a 2011-es évben volt. Hiszen nem au pairként megyek, az emberek is cserélődnek, "vendég" leszek és "turista", de ezek most azt hiszem elhanyagolható tényezők.

Arról viszont biztosíthatlak Titeket (van még egyáltalán olyan aki olvas?:), hogy ha visszatérek, akkor jönnek majd a beszámolók is.