Az első egy hónap Hamburgban

Sziasztok,

Hónapfordulómhoz érkeztem; éppen egy hónapja élek Hamburgban, ismét Németországban. Említettem, hogy nem fogok sűrűn jelentkezni, mégis még a hozzám közelebb állók is csodálkozhatnak talán, hogy az első két-három hétben mennyire nem lehetett rólam tudni semmit. Nem írogattam ki "felesleges" dolgokat, nem jöttek százával a fotók sem és nem csodálkoztam rá mindenre, ami itt körülvesz. Megértem már Évi barátnőm, amikor tavaly befejezte az amerikai blogját azt mondta, hogy annyira kialakult már Los Angelesben az élete, annyira természetes, hogy ott él, angolul beszél és külföldi barátai vannak, eljárnak erre-arra, hogy már nincs miről írnia, nem okoz örömet neki az írás. Nagyjából most én is ezt tudnám mondani - szinte az első pillanattól kezdve otthonosan mozgok és jól érzem magam. Persze az elején voltak kisebb hullámvölgyek és az első napokban konkrétan semmi kedvem nem volt megint családdal együtt lakni, ugrálni ahogy ők fütyülnek, de aztán megráztam magam és nem felejtettem el miért vagyok itt, azóta már sokkal jobb minden.

Ahol élek (internetes képek):

Nem Hamburg szívében, a belvárosban lakunk, mégis 20 perc alatt a központban vagyok. A család vett nekem egy évre szóló bérletet, amivel akkor utazom amikor csak akarok, oda ahova akarok, azzal amivel akarok (busz, S-bahn, U-bahn). Már a legelső héten jelentkeztem a nyelviskolába és a héten megkezdődött az orosz kurzusom, amelynek majd májusban lesz vége. Hetente egyszer megyek, kedd esténként és lesz pár alkalom, amikor majd szombaton is kell menni. Végre azt a nyelvet tanulhatom, amelyik mindig is annyira tetszett, amit imádok hallgatni és amit jelen esetben annyira meg szeretnék tanulni. Nagy meglepetésemre a kurzus tele van, pedig többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy lesz e még rajtam kívül olyan elvetemült, aki oroszul akar tanulni?! Hát van, nem is egy. Iszonyat módon élveztem az egészet - én vagyok a legfiatalabb, végre örömmel járok iskolába és nagyon szuper lenne, ha a végén már épkézláb mondatokat tudnék összerakni. Egyébként a sulit is a család fizette. Anyuka már első héten elvitt mindenhova, megmutatott mindent, bejelentettük, hogy most egy éven át itt lakom náluk, csináltattunk bankkártyát, majd az első 4-5 nap után már egyedül mentem felderíteni a terepet. Hamburgot imádom, lenyűgöző város. Imádom, hogy végre németül beszélhetek és a németem ugyanolyan, mint annak idején. Bár még így is merőben különbözik a bajor dialektustól, itt sokkal érthetőbben és szebben beszélnek az emberek.

Igazából olyan, mintha csak egy egyedülálló anyukával és a két gyerekével laknék, mivel az itt töltött egy hónapom alatt apukát kereken öt napig láttam. A szitu a következő: anyuka és apuka nem váltak el, de apukának van egy amerikai barátnője, akivel anyuka is nagyon jóban van. A kis párnak külön lakás van itt nálunk berendezve a harmadikon és amikor nálunk töltöttek öt napot, akkor mindenki olyan természetesen viselkedett a másikkal, hogy csak lestem. A szülők nem váltak el, de eléggé érdekes egy kapcsolat ez. Inkább nevezném barátságnak ugye, az amerikai barátnő miatt, akit viszont apuka imád és ajnároz. Apuka író/pszichológus, kicsit érdekes ember, de végül is jól kijöttünk amikor itt volt. Legközelebb csak március elején fogom majd látni, egy nap erejéig, mielőtt a család elmegy majd síelni Ausztriába. Most éppen dolgozik - röpköd Los Angelesbe, Új-Zélandra, Ausztráliába, Londonba, aztán Hawaiion találkozik a barátnőjével majd. Eleinte nekem kicsit furcsa volt a helyzet, de végül is nem rám tartozik az egész. Amíg velem mindenki normális, egy szavam sincs panaszra.
És hogy a gyerekekről is szóljak pár szót: eddig sem állítottam, hogy a német gyerekek jól neveltek és normálisak, ezután sem fogom. Egy 7 éves ikerpárra vigyázok - kislány és kisfiú kombináció. Borzasztó neveletlenek, minden meg van nekik engedve és nem bírnak viselkedni, idétlenül röhögnek mindenen, de már fel sem veszem az ilyesmit csak teszem a dolgom. Sajnos időközben sem sikerült jobban megszeretnem a gyerekeket, még mindig nem vagyok gyerek centrikus és kötve hiszem, hogy ez valaha is változni fog. A hatalmas szerencsém annyi, hogy napi 2-3 óránál többet nem kell velük lennem, és amikor velük is kell lennem, eljátszanak egymással, nem igazán igénylik a társaságom. Borzasztó idegesítő, hogy mindig csak babusgatják őket, így "schatzi" meg úgy "mausi" - véleményem szerint ha e mellé néha társulna egy-két 'saller', akkor nem lennének ennyire neveletlenek és nem normálisak. Ennyit róluk. A munkaidőm őrületesen jó - reggel anyuka csinál mindent, ő viszi a suliba a gyerekeket, ha nem akarnék fel sem kellene kelnem. Nekem délután 4 órakor kell őket elhoznom a suliból, majd 6-ig velük lennem, amikor is anyuka hazaér. Én rendszerint segítek még a vacsoránál és velük eszem, amiért nagyon hálásak nekem, de rosszabb esetben is este fél 8-kor végzek már. Anyuka a tévénél dolgozik, minden hónap első két hetében totálisan, egész nap itthon van és mindent ő csinál. Csak akkor kellek, ha van valami találkozója, megbeszélése, vagy elutazik valahova, ami nem sűrűn fordul elő. A hónapok második két hetében pedig reggel 8-tól este 6-ig dolgozik. Nincs nehéz dolgom, talán a legegyszerűbb eddigi au pair pályafutásom alatt. Vasalnom kell, de azt is csak heti egy alkalommal.
Anyuka (ezentúl S) nagyon rendes, talán az eddigi legjobb 'host anyukám'. Mindenben segít, minden érdekli, mindennek örül ami velem történik. Mindent megköszön és körül ajnároz olyan dolgok miatt is, amik maguktól értetődőek, hogy elvégzem és megcsinálom. Történt olyan eset, hogy elment Ausztriába 4 napra síelni, ebből a két nap szombat és vasárnap volt. Ő pedig megkérte a nővérét, hogy had aludjanak nála a gyerekek szombaton este, hogy nekem is legyen egy kis nyugim, a nővére pedig vasárnap este hozta csak vissza őket. Ilyet azért nem sokan tennének meg. Ennyit a családról.

Mivel hatalmas szerencsémre megengedték, hogy mini állásokat vállaljak, így nem is tétlenkedtem sokáig - már az első hónapomban ezer helyre küldtem emailt és önéletrajzot, a jelentkezésem. Nagyon sokan nem írtak vissza, volt olyan is, ahol nem klappolt valami, aztán az egyik itt megismert srácnak köszönhetően egy hete egy apró francia vendéglőben dolgozom, heti 2-3 alkalommal. Borzasztóan örülök ennek a munkának, szuper végre nem gyerekekkel lenni, végre valami mást csinálni és a vendéglátásban mindig is ki szerettem volna próbálni magam. Rendeléseket veszek fel, elkészítem a konyhán az ételt, majd kiviszem a vendégnek. Nem kell komoly dolgokra gondolni - hatalmas szendvicseket árulunk, salátákat, leveseket, desszertet és italokat. Nagyon tetszik a munka, mindig örömmel megyek és szívből csinálom. Ehhez valószínűleg jönni fog még egy takarítós munka, mivel mindenképpen szerettem volna valamit még az étterem mellé, megint bevállalom a takarítást, mert jó pénz és nekem most ez a legfontosabb.

Szabadidőmben (ami rengeteg van) általában járom a várost vagy a bevásárlóközpontban nézelődök, találkozom új emberekkel, vagy csak itthon lógatom a lábam. Szerencsére megismertem már pár embert és érdekes módon most sokszor csak külföldiekkel vagyok körülvéve, erre még annyira nem tolonganak a magyarok vagy csak én nem találkoztam velük. Eddig egy magyar lánnyal találkoztam és hatalmas örömömre Tamara barátnőm ide költözött Kiel-be, egy órányira lakik tőlem. Francia sráccal szoktam elütni még az időm, ő az akivel legelőször találkoztam és csak azért írt rám, mert ugyanazon a napon születtünk. Bulizni is voltam/voltunk már pár alkalommal - megismertem mexikóiakat, spanyol, holland, olasz, amerikai és fülöp-szigeteki lányt is. A hétvégéket szinte alig töltöm itthon - jó szokásomhoz híven, csak úgy mint Bajorországban anno. Mindig van mit csinálni, mindig van aki elhív, mindig van olyan hely, ahol még nem voltam, amit még nem láttam. Most hogy lassan jön a tavasz, ez még jobb lesz majd. Február 20-án érkezik egy magyar lány is, akivel már felvettem a kapcsolatot, ő talált meg, említette, hogy olvasta a német blogom és annyira megtetszett neki, hogy most ő is au pairkedésre adja a fejét, ráadásul egy metróvonalon fogunk lakni - nagyon várom már.

Hmm, miről is kellene még szót ejtenem...ja igen; a család március 3-án elutazik Ausztriába síelni és nyolcadikáig egyedül leszek itthon, amikor is Rómába repülök, hogy ott találkozzak tesómmal és megnézzük magunknak az 'Örök Várost'. Erre kereken öt napunk lesz, 13-án jövök majd haza (két hét szünet lesz a suliban). Európában mindig is Róma volt az egyik olyan hely, ahova el szerettem volna jutni, így most végre teljesül az álmom. Ráadásul ha minden igaz, több - blogon, emaileken megismert csajjal is sikerül találkoznom szintén ott. Az elsődleges cél persze, ami miatt most megint au pairkedek, az az, hogy minél előbb pénzt gyűjtsek és továbbléphessek, egyről a háromra jussak. Viszont az előző két évem annyira megváltoztatott, hogy utazás nélkül én nem bírom ki és ez a dolog nagyon hiányzik nekem Amerikából is. Ebből nem engedek, ennyire nekem szükségem van. Nem mondom, hogy annyit fogok idén is utazni/látni, mint tavaly, de van pár tervem, amelyeket szeretnék megvalósítani.

A blogba eddig azért is nem írtam, mert nem szeretek feltételes módokban beszélni, írni hogy "lehet ez lesz, lehet azt csinálom" - nem vagyok már híve az ilyeneknek. Konkrét tényeket szerettem volna közölni, a biztosat. És ennek most jött el az ideje. Egyenesben vagyok, abszolút otthon érzem magam, végre abban az országban, ahol mindig is akartam lenni. Kár lenne még nagyon a jövőre tekinteni, mivel még mindig roppant sok dolog érdekel és körülbelül pillanatok leforgása alatt mást gondolok, nem tudnám azt sem kijelenteni, hogy itt akarom leélni az életem, viszont elképzelni el tudom. Egyszer írtam már, hogy apró tényezőktől függ minden - ezt most sem gondolom másképp. Kár lenne bármit is előre tervezni, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, hogy egyik pillanatról a másikra is megváltozhat valakinek az élete fenekestül - egy pillanat elég ahhoz, hogy romba dőljön minden, de szintén egyetlen pillanatra van szükség ahhoz is, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Meglátjuk mi lesz majd, egyelőre jól érzem magam, kiegyensúlyozottabb vagyok sokkal, boldogabb, gondom szinte semmi és éldegélek mint hal a vízben. Nem kell aggódnia senkinek akkor sem, ha esetleg két hónapig nem jelentkezek, mert azt hiszem az jót jelent.

És persze sokat gondolok az elmúlt évemre is; a napokban tudatosult bennem, hogy 12 hónap alatt 14 helyet jártam meg és ezt valami eszméletlen mennyiségnek találom. Idén pedig igyekszem mindezt überelni, nem ígérhetem, hogy utazások terén, de meglátjuk mi lesz majd... ;-)

Puszilok mindenkit, nagyon szépen köszönöm azoknak, akik még itt is követnek!

Vivi