01.24 - 25., kis "összegzés"

Sziasztok!

Hmm, elhatároztam, hogy picit szorgalmasabban írogatok, többet, mert az elején kicsit lazára vettem a figurát és szeretnék mindent pótolni :)

Nos, a hétfő: változatlan volt minden, anyuka megkezdte a munkát megint, délelőtt Starnbergben voltam suliban. Kiderült, hogy elszámítottam magam, azt hittem, hogy az lesz az utolsó előtti óra, de nem; az volt az utolsó. Furcsa volt, mert sokan már nem jöttek, tulajdonképpen 4 orosszal voltam...na akkor kicsit rosszul érzem magam, amikor elkezdenek oroszul beszélni csak így maguk között én pedig csak lesek, mint az a bizonyos "Jani a moziban". Mert hát nem tudhatom, hogy éppen mit beszélnek rólam, nevetgélnek, stb...de mosolyogtam csak :)
Szóltam Helgának, a tanárnőnek, hogy ragassza ki a kis hirdetésem a suliban (álláskeresős) és nagyon készséges volt. Mondta, hogy tud egy családot, akiket meg tud kérdezni nem kell e nekik au pair, persze csak alkalmanként, szombat esti babysitting-elés vagy ilyesmi. Nincs az az Isten, hogy itt hagyjam ezt a családot! :)
Aztán esett sok sok hó, elhoztam oviból Felixet, Robin is hazaért, kint voltunk majdnem addig amíg sötét nem lett és havat lapátoltunk (imádom egyébként).
Beszélgettem a szomszéddal is kicsit (ő magyar), nagyon jó fej és tényleg bírom, de mindig a kocsikkal jön, melyik autó mennyivel megy, mi mit tud...és hát ez annyira nem az "én asztalom", csak bólogattam rá (nem értem miért hiszi azt, hogy mindenhez értek?!) :P
6 óra körül bejöttünk, Robin leckét írt én pedig Felix-szel játszottam, jobban mondva rajzoltunk...ők pedig mindig el vannak ájulva, hogy milyen jól rajzolok - oké, annyira tényleg nem lettek rettenetesen rosszak - majd beültünk a tv elé Star Wars-ot nézni, 7kor vacsiztunk és elvonultam.

kedd: megint csak nem történt semmi lényeges - holnap már megint szerda, onnan már csak karnyújtásnyira a péntek - Kati itthon maradt, mivel vissza kellett mennie a dokihoz, azt hiszem, hogy jobban van már. Én angoloztam, nagyon sokat, rengeteget...aztán megnéztem egy filmet. Elrepült az idő, elmentem Felixért, megint szakadt a hó egész nap (már annyira nagyon nem szeretem, és egyre jobban nem...), így hát haza értünk, mit csináljunk?! Hát lapátoljunk havat! :D Itt van mit, ugyanis hatalmas az udvar, a kapuig vezető út, a két garázs előtt lévő rész, de tényleg szeretem csinálni. Felix közben mindig takarítgatja a másik kocsit, amivel nem járnak dolgozni, szóval elvagyunk. Időközben megjött Robin, de ő annyira nem szeret kint lenni, bejött és Katival leckét írtak, gyakoroltak. Ezt amúgy csak azért szeretem, ha anyuka itthon van, mert így azt a "hatalmas terhet" leveszi a vállamról, hogy Robinnak mindig NEM-et kelljen mondanom arra, ha tv-t akar nézni.
Mi kint tevékenykedtünk még, jött autóval Rafel (Felix barátja az oviból) és az anyukája, ők az utca végén laknak. Nah Felix meglátta őket, jött a kérdés (amire már számítottam): "Kann ich zum Rafael?"  -gondoltam - mondtam neki, hogy kérdezze meg anyukát...megengedte, de Rafael és anyuja azt veszem észre, hogy nem szívesen látják Felixet, mindig jönnek a leghülyébb kifogásokkal és szegény srác meg hoppon marad, mint ma is...mondanom sem kell, hogy utána agyba-főbe szidta Rafaelt (volt "fette Kuh" meg minden...) így hát hazajöttünk, játszogattunk, megjött Adriano (őt egyébként nagyon szeretem) Robinhoz, aztán 4-en együtt elmentünk ping-pongozni. Most nem játszottam, mert voltak elegen nélkülem is :D, hazajöttünk, vacsi...

És most jöjjön egy kis összegzés :) Előre mondom, nem akarok úgy tűnni, hogy olyan nagyon mindent tudó és hűűű de okos vagyok, meg hogy mekkora élettapasztalatom van már, mert nem erről van szó. Egyszerűen csak az van, hogy most így mintha dőlnének belőlem a szavak, gondolatok... :) Biztos veletek is nagyon sokszor előfordul ilyen.

Nem szeretném szaporítani a szót sem, sokszor leírtam/elmondtam már, hogy hihetetlen, mennyire gyorsan megy az idő. Lassan (március elején) leszek itt fél éve...húúú...kimondani is furcsa... :)

Rengeteg, millió pozitív dolgot tudnék felsorolni, ami itt jó vagy tetszik, amiket szeretek. De ezt majd tényleg a "fél éves" bejegyzésre tartogatom, addig még gyűjtögetem ezeket. Még mindig nincs honvágyam sem, bevallom, amikor január elején vissza kellett jönnöm, akkor így megindult bennem valami, hogy mennyire jó volt otthon picit (azért nem minden pillanat, de a rosszakat inkább hagyom), mennyi emberre számíthatok még mindig, sok élmény ért abban a két hétben. És akkor megint itt találtam magam, jött az, hogy Adri hazamegy és Kriszti sem biztos, hogy vissza tud jönni...ezek a dolgok egyébként nagyon lehúzólag tudnak hatni az emberre, rám legalábbis. De ilyenkor mindig arra gondolok, hogy miért vagyok itt, mik a céljaim, miért jöttem és végül, de nem utolsó sorban arra, hogy mindennek ellenére sem maradok egyedül. 600 km-re tőlem van sok barátom, de ami még fontos, hogy itt is akadnak...és nem maradok teljesen egyedül. Igen, sokan elmentek vagy haza. Celia, Annamari, Kriszti, Adri...NAGYON HIÁNYOZNAK! De tudom, hogy minden okkal történik. Ők azt hiszem így boldogok :) Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok múlik azon pl., hogy ki milyen családoz kerül. Mert az "én családomnál" is vannak jobbak és rosszabbak is. De tökéletes nincs. 

Az volt az érdekes, hogy a többség azt mondta, hogy soha többet nem lesznek au pair-ek sehol sem. Rosszak voltak a tapasztalatok. Persze, ez a "munka" egy úgynevezett ugródeszkának jó. Nekünk, akik itt vagyunk még, szerencsénk volt. Ennyit jelent, hogy milyen családot "fogunk ki" (vagy ők minket)... :)

Lehet, hogy ha olyan családhoz kerültem volna, ahol valami nem klappol akkor én is idő előtt besokallok. De ebben a "munkában" nem csak arról van szó, hogy hozzád alkalmazkodik 3-4-5 ember, hanem neked kell mindenhez és mindenkihez! Ez is egyfajta próba. És minden nehézség ellenére is biztos vagyok benne, hogy végig csinálnám, ez minden téren egy nagyon jó tapasztalat.

Mióta itt vagyok, nagyon sok mindenre rájöttem, átértékelődtek bennem a dolgok, ki a fontos és ki nem, mik számítanak és mik nem. Mert itt akármilyen furcsán is hangzik, de "egyedül" vagy úgymond. Távol a családtól, a barátoktól, a megszokott dolgoktól. Hiába vannak itt is barátok, "család", de ez már majdnem a nagybetűs élet. Sok időd van gondolkodni, rájössz, hogy milyen is vagy valójában.

Aki esetleg nem tudja, hogy mit kezdjen magával otthon, annak bátran merem ajánlani ezt a munkát. Tudom, hogy nem biztosítja semmi, hogy jó helyre kerülj, de aki nem kockáztat, az nem nyer! 

És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy "nem keressük halálra magunkat" :), de szerintem akkor is hihetetlen, aki ezt az egészet átéli! :) Én tavaly ilyenkor nem gondoltam volna, hogy majd itt leszek, közöttük és boldogulok is, ez a legfontosabb. Alapjában véve ez nem nagy dolog, mert valaki a világ másik végére utazik és ott boldogul, de nekem akkor is hatalmas! Nincs az sem, hogy elkényeztetnének itt, mese nincs, a saját lábadra kell állnod. Segítenek, de ha azt nézem, mindent én intézek, egyedül. Ha németül akkor németül, ha kézzel-lábbal, akkor úgy :)

Otthon is szerettem mondjuk az önállóságot, sosem vártam, hogy mindent mások intézzenek helyettem. Amit a legjobban nem szeretek, az az, hogy megmondják, mit csináljak - persze csak bizonyos határokon kívül. A szabadság lételemem és én szeretek a magam ura lenni! :) 

Szeretem a kihívásokat és az új dolgokat, de azt nem, amikor mindenki azt hiszi, hogy ez a munka mennyire könnyű, hiszen nem csinálok semmit sem. Lehet, hogy ez így van, nem is a munka része a nehéz, hanem az alkalmazkodás, a beilleszkedés, a totál más szokásaik elfogadása, az állandóan megfelelni akarás...de azt hiszem elmondhatom; hogy sikerült.

Amikor azt mondják, hogy úristen milyen bátor vagyok, hogy ki mertem jönni úgymond az "ismeretlenbe", akkor csak rávágom, hogy dehogyis, ez nem bátorság kérdése. Mindenkinek ott a lehetőség, élni kell vele. Viszont ha jobban belegondolok, akkor tényleg az... 

Most lehet, hogy többen is furcsán bámuljátok otthon a monitort, mit hordok itt össze-vissza, feleslegesen, de ezt le kellett írnom! :) Mindig 10-szer átgondolom, hogy mit írjak le, mivel nagyjából tisztában vagyok vele, hogy kik olvassák/olvashatják a bejegyzéseimet...majd folytatom ám még, de valószínű, hogy márciusig csemegézek csak és majd tényleg a fél éves bejegyzésemben egy hatalmas eszmefuttatást végzek! Hehe :)

Bis späteeeeeer... csóközön! :*