Csak élvezz minden pillanatot!

Hey,

megérkeztem - mármint a bejegyzéssel! :) Jó sok minden történt a héten, phúúú...Na, de akkor csapjunk is a lovak közé! Hét elején baromira éreztem a keveset alvós, bulizós, városnézős hétvége hatását, dehát ha munka van akkor munka van. Az időjárás éppen kedvezett egy kis starnbergi sétálgatásnak, bóklászásnak. Igaz egyedül mentem csak, de rettenetesen jól esett - ez volt hétfőn. Délután Robin Adriano-val nyomult valamerre, Felix és én pedig itthon tevékenykedtünk. Ő füvet nyírt, kertben munkálkodott, házi feladatot csinált, fagyizott vagy egyszerűen csak ültünk a teraszon. Vacsira csak anyuka futott be, így végre volt lehetőségem megkérdezni a távlati terveiket. Ja, végre megmondtam, hogy húgom megszállna nálunk pár napra július végén - nincs akadálya. Megkértem, hogy pontosítsuk meddig maradhatok / meddig kell maradnom augusztusban, mivel a vonat/repülőjegy lefoglalása miatt jó lenne tudnom, minél előbb, annál olcsóbb. Határozott választ végülis nem kaptam, beszélnie kell Uwe-val még, de a legvalószínűbb, hogy augusztus első hetében itt leszek még. Őőő...és már tényleg nem biztos, hogy lesz következő au pair-jük.
Mindenkit visszamondtak, akivel eddig kapcsolatban álltak. Egész vacsi alatt erről beszélgettünk, hogy felesleges lenne fizetniük egy új lánynak, mivel én is heti maximum 10 órát dolgozom (ezt ő mondta én csak alátámasztom, hogy igaza van!), de jövőre mindkét srác suliban lesz, délután 5-kor fognak hazajönni. Amikor üzleti úton lesz, azt a fiúk egyedül (?!) is meg tudják majd oldani, valamint mindkét szülő igyekszik úgy alakítani a munkahelyi teendőket, hogy több időt tudjanak eltölteni a gyerekekkel...jééé :D Gondolkodnak babysitteren is, valamint egy olyan tanulón, akinek muszáj itt egyetemre vagy főiskolára járnia, itt lakna náluk, de csak akkor vennék igénybe a segítségét, ha nagyon szükséges. Ami meglepett, hogy Kati elárulta, hogy Uwe az, aki nem igazán akar még egy au pairt. Nem szereti az idegen embert a házban (jelen esteben az au pairt), szeret családiasan lenni és kicsit zavarja, ha egy "idegen-nel" kell együtt élnie...Na ezen lepődtem meg csak igazán. Apukával tényleg nem sok mindent beszélek, alig találkozunk. De nekem mindig is szimpatikus volt, barátságos, közvetlen, laza és vicces. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen ő gondol ilyeneket... :) Mindegy ezt a témát nem boncolgatom tovább, ez már legyen az ő problémájuk, hogy oldják meg az elkövetkezendő éveket. Bár én azért a gyerekek önállóságát megkérdőjelezném...?! Hiszen semmi önálló tettük nincsen, ráadásul nem a legjobb gyerekek...És ők mondogatták legjobban, hogy menni fog ez au pair nélkül is...Megnézném őket szeptemberben, mondjuk egy kamerával... :)
Kedden rengeteget kellett vasalnom, majd megnéztem a Halálsoron című filmet. Dél körül rittyentettem egy kis gombapaprikást - életemben először. Annyira hihetetlenül finom lett, hogy szavak nincsenek rá! Pedig totál találomra öntöztem bele mindent, arányokat sem figyeltem, hogy miből mennyit írnak - így a legjobb. A konyha természetesen úszott, de ha egyszer beszabadulok akkor kő kövön nem marad. Ha jól emlékszem több időbe telt összepakolni a főzőcske után, mint magát a kaját megcsinálni. Délután Robin ping-pongra ment Adriano-val, Felixet pedig eldobtam foci edzésre. Mondtam már, hogy imádom a keddet?! Este vacsi. Az alap felállás az volt még reggel, hogy szülők nem jönnek haza, shopping lesz, de amint hazaértünk fociról, befutott Uwe. Így szépen, nyugiban lezajlott minden, anélkül, hogy nekem kellett volna őket ágyba könyörögni. Még mindig viccesnek találom egyébként, hogy nem fürdenek minden este - még így nyáron sem. És a viták, amiket vacsora közben lezavarnak, hogy "nekünk miért nem szabad minden este fürdeni?" - áhh hát azt látni kellene! :) Meg az is tetszik még mindig, hogy ha este a gyerekek valamilyen okból kifolyólag nem normálisak, akkor a szülők ráfogják arra, hogy túl sok csokit ettek - mit röhögök magamban mindig, sosem voltam "hülye" még pár csokitól... :) Na de bocsi, hogy kicsit kitértem, de azt hiszem ezek fölött nem térek napirendre. A szerda is nyugisan zajlott, szeretjük amúgy is a szerdát, karnyújtásnyira van a péntek. Kati itthon dolgozott, ő vitte reggel Felixet Starnbergbe foglalkozásterápiára. Én benyomtam a reggelim és Münchenbe vettem az irányt - 30 fok, kedvem a topon, nem fogok itthon ülni. Sajnos egyedül voltam, mivel a többiek ilyen-olyan ok és körülmény miatt nem tudtak velem tartani. Az Ostparkot szerettem volna megnézni. Még múlt héten utánanéztem a dolgoknak, vajon mit nem láttam még Münchenben!? Jó, persze elég sok mindent (amik lehet, hogy nem is olyan fontosak), de a parkokból sosem elég és ha már ennyi van, akkor csak megtekintem az összeset. Szóval, az Ostpark nem volt messze a városközponttól, elsőre meg is találtam. Nem igazán hasonlít sem az Englischer Garten-hez, sem a Westparkhoz. Nyugis környéken, dimbes-dombos, aranyos kis virágokkal borított, számtalan paddal, asztallal, sportpályákkal, eldugott kis utakkal, emelkedőkkel, csinos kis tóval a közepén, abban halom kacsa, a tó fölött hidacska - így tudnám jellemezni. Sok futó, sok kutyasétáltató, olvasgató, sportoló vagy csak ücsörgő ember. És Biergarten (sörkert) - na ha
valami, akkor az nagyon fontos! Jujj de jól nézett ki, mennyei manna! :D Tó közepén gyönyörű szökőkút - ezt majdnem elfelejtettem. Tetszett nagyon. Lőttem ezernyi képet, leültem kicsit megpihenni, majd ismét U-bahnra pattantam és elmentem a Theresienwiese-ig. Igen, ott rendezik az Oktoberfestet. Igen, voltam már ott sokszor. És igen, most üres - az égvilágon semmi nincs ott a Bavaria szobron kívül. De mit tegyek, ha egyszer olyan jó ott "csak úgy" sétálgatni és leülni a szobor elé?! :) Ültem volna - ugyanis rá 5 percre, hogy megérkeztem, megrohamozták a turisták a helyet és ha nem szívódok fel tüstént, akkor ott vigyorognék pár kedves kis kínai fényképén - ezt pedig nem szeretném...Fogtam a cuccost és elindultam haza. A délután borzasztó unalmas volt (ugye nehéz az au pair-ek élete...), Felixet elvitte az egyik apuka az ő gyerekével a tóhoz, de Tutzingba (szóval így nem mentem velük), Kati és Robin pedig Starnbergbe mentek fogorvoshoz. Én nem tudom hány fogát kezelhették a gyereknek, de másfél óráig ott voltak - ami 10 perc szokott lenni. Vacsorára mindenki hazaesett, kaja aztán csűsz. Ugyanis délután kaptam egy ajánlatot. Megkeresett Angelika ( Elias és Elena anyukája, akiknél péntekenként takarítok), hogy bevállalnék e estére egy kis "babysittingelést"?...Hát hogy a viharba ne vállalnék!? Elvagyok én mindennel, a pénz pedig mindig jól jön. Este 8-ra kellett mennem, de anyuka már éppen tette őket ágyba, így lehuppantam a kis kanapéra. Eleinte gépeztem, majd zenét hallgattam. 11 óra körül viszont olyan álmosság jött rám, hogy azt hittem menten elalszom. Így is lett. Én naiv azt hittem, hogy majd 10 körül hazaér valaki, de nem. Éjjel fél 1-kor arra keltem, hogy apuka suttog, hogy miért nem ágyaztam meg magamnak, miért nem csuktam be az erkélyen az ajtót, miért nem hoztam takarót és kispárnát - extra rendes volt na. Aztán befutott Angelika (az anyuka) is, aztán 15 perces hálálkodás következett, hogy én mennyire jó vagyok amiért ott vagyok, mert iszonyatosan fontos volt nekik ez az este. Oké mondom köszi-köszi, elég lesz már - álló helyemben el tudtam volna aludni. De kegyetlenül megfizették az alvásom...Én néha tényleg csak lesek, hogy miért ki nem adnak pénzeket itt?! Jó, persze a gyerekekkel kell ott lennie valakinek (ha bármi gond lenne), de azért ez tényleg durva. No és hajnali 1-re hazaestem, egyből ágyba. Hulla voltam és 7-kor kelés. Csütörtökön délelőtt pedig takarítás a Neumann családnál - ohh isten. Délután nem volt semmi extra, fiúkkal elvoltunk. Akkor már olyan szinten vágytam a péntekre, hogy azt elmondani sem lehet. Na aztán a hét utolsó munkanapján délelőtt ismét belemerültem a tisztítószerek izgalmas világába Angelikáéknál (ahol szerdán babysittingeltem). A délutánom családiasan, de rettentő unalmasan telt. Igen, unalmas volt. Mert megunja ám azt az ember, ha éppen nincs mit csinálni. Én inkább teszem a dolgom, pakolok, rakodok, gyerekekkel futok ide-oda, de néha meg lehet őrülni a "semmitől". Ráadásul anyuka és apuka is fél 5 körül hazaértek már, így még annyira sem volt rám szükség mint egyébként...Kati fél 7 körül eldobta Felixet az oviba, mert ottalvós buli volt. Utána négyen biciklire pattantunk, majd elkerekeztünk Feldafing-ig (5 km Pöckingtől) és a strandon egy hangulatos kis "étteremben", a tó mellett, kis kellemesen elfogyasztottunk egy pizzát. Mennyei volt minden. A hely és a körülmények pedig leírhatatlanok. Balaton-gyanús képkockák jelentek meg ismét előttem, ahogy ott hullámzott a tó a lábam mellett, a kikötőben vitorlások, távol a naplemente - hajajj, megérte tekerni még akkor is, ha majdnem lehullottam a brinyóról (mivel ugye mindig hegynek kell menni). Az sem utolsó szempont, hogy végre nem kenyeret kellett ennem valami wurst-tal... :D Remek volt a pizza is! Vacsi után még tettünk egy kört a strandon és a stégeken - itt egyik strandon sem kell belépőt fizetni -, majd hazajöttünk. Azt hiszem alaposan le is dolgoztuk a pizzát - a tüdőm szakadt ki majdnem a helyéről, olyan úton kellett visszajönnünk. Marhára megedződik ám itt az ember, nekem itt a biciklim olyan, mint otthon a busz volt... :) Péntek este pedig hullafáradtan dőltem ágyba azzal a tudattal, hogy két gyönyörű nap áll előttem. És keveset alszom, mostanában határozottan keveset alszom. A hétvégéim is olyanok, hogy rohanás van. Egyik helyről a másikra, ismerősök jönnek és mennek, bulik akadnak szép számmal, ide kell menni és oda kell menni - helyesbítek; nem "kell" menni, szívesen megyek mindenhova...Rájöttem azonban, hogy valószínű már csak akkor fogom kialudni magam, ha Magyarországon leszek...
Na és akkor a szombat. Reggel fél 8-kor kelés, gyorsan ráncba szedtem magam, majd Münchenbe mentem. Hbf-en randi Zsuzskával, majd bevártuk Krisztit, akinek kicsit vonatoznia kellett (Passau mellett au pair) és egy osztályba jártunk a szakközépsuliban. Ergo bankett óta nem láttam, nagyon jó volt találkozni. Jó sokat beszéltünk útközben, de igyekeztem minden látványosságra felhívni a figyelmet. Összeszedtük még Marienplatzon Dórit is - ő pedig Tamara helyett van itt a családnál, augusztus elején fog hazamenni. Négyen felkerekedtünk, megindultunk az Englischer Garten felé. Tettünk egy hatalmas kört, ami végül olyan hatalmasra sikeredett, hogy alig találtunk ki a "kertből", alig találtunk U-bahnt. Mindegy, mert a lányok már megszokhatták, hogy velem néha eltévedünk... :) Később csatlakozott hozzánk Reni is, kalandos útunkat pedig az Olympiaparkban folytattuk. Ezúttal szerencsénk volt az időjárással is, a toronyból gyönyörű kilátás nyílt mindenre - azt hiszem, nekem az volt az "utolsó" alkalom, hogy felmentem - kicsit sok volt itt az elmúlt 2 hétben. Viszont a bejáratnál leszólított minket egy kisebb csoport, hogy hozzánk csapódnának és ha találunk még pár személyt, akkor csoportos jeggyel felmehetünk és így a 4,50 euró helyett 2,80 euróért mentünk fel. Ezt a mázlit. Nekünk ilyesmi meg sem fordult a fejünkben. Csodáskodtunk fent pár percet, megnéztük az egész mindenséget (ameddig csak a szem ellát...hihi),

majd a BMW Welt-ben folytattuk kis túránkat. Elkészültek a kötelező képek az autókkal, majd visszamentünk a városba. El is felejtettem mondani, hogy a Marienplatzon eszelős fesztiválba futottunk bele, ugyanis a homoszexuális és leszbikus embereknek tartottak egy "kisebbfajta" mulatozást...Láttunk olyan embereket, hogy azt leírni is képtelenség, ahogy kinéztek. Pasik nőnek öltözve, paróka, 10 cm-es sarkú cipő, ilyen-olyan harisnya, piros rúzs, ölelkeznek, csókolóznak - ez is biztos csak nekünk volt furcsa, itt majdnem hogy természetes az ilyen. Na nem mintha minket zavart volna, ácsingóztunk és nézelődtunk ott egy kicsit. U-bahnnal a Giselastraße-ra mentünk, majd beültünk a Pizza Hut-ba. Mindenki elfogyasztotta a kis pizzáját, csirkefalatkáit - dumáltunk, dumáltunk és dumáltunk - aztán fagyi következett, már séta közben. Egyetemnél kötöttünk ki, fullos kis homokos műstrand van kialakítva előtte napozószékekkel, bárral - nagyon hangulatos. Persze hely nem volt, mert a hőséget mindenki kihasználta és sütkérezett. Aztán befutott Orsi is! Számunk hatra gyarapodott és egyöntetűen megszavaztuk, hogy eme rekkenő forróságban sör kell - mese nincs. Az egyetem előtt találtunk egy kis "kocsmát", majd elfogyasztottuk a nedűt. Reni 5 órakor felhívta a figyelmünket, hogy mennyi is az idő, majd realizáltuk, hogy 24 percünk van arra, hogy fizessünk, átmenjünk a Marienplatz-ra U-bahnnal, a Hbf-re S-bahnnal és Kriszti még el is érje a vonatot. Oké, uzsgyi! Rohantunk mint az őrültek, keresztül-kasul mindenen és mindenkin...látni kellett volna, de végül sikerült! :) Nagyon köszönöm Kriszti, hogy eljöttél és meglátogattál minket, eszméletlen jó nap volt! :)

Mi, 5-en mindannyian hazafelé vettük az irányt - készülni kellett az esti bulira. Röpke másfél óra alatt puccba is vágtam magam - hozzá kell tennem, hogy mialatt itthon készültem, odakint párszor leszakadt az ég, amint elindultam kisütött a nap. Marienplatzon találkoztam Zsuzskával, Szimivel és Dórival. Kicsit elvegyültünk még a fesztiválozók tömegében, ismét érdekesebbnél érdekesebb arcok - atyavilág! :D Az este további részét a Schluckaufban kezdtük meg. Szokásos tequila körök, majd ittunk egy isteni swimming pool-t, nyamm-nyamm.

Éjfél körül elindultunk Klangweltbe, de lett fél 2 mire odaértünk. Na persze nem a mi hibánkból, hanem az S-bahnok rendszertelensége miatt. A buli ismét remek és kifogásolhatatlan volt! Tánci-tánci, lötyögés - reggel fél 6-kor indulás haza. Rettentő fáradtak voltunk, én személy szerint már a szemeimet sem tudtam nyitva tartani.
Ráadásul alaposan megáztam hazafelé. Amint párnát ért a fejem, már aludtam is. Sokáig nem élvezhettem az ágy és az otthon melegét, fél 10-kor csörgött az óra, kelés van. Vasárnapra ugyanis a Neuschwansteini kastély volt betervezve. Még áprilisban voltunk a csajokkal Salzburgban a bayern ticket jeggyel (a lényeg, hogy kifizetsz 29 eurót és az adott napon Bajorország azon területén utazgatsz, ahol éppen kedved tartja, maximum 5 fő veheti igénybe). Mi hárman voltunk most csak, Zsuzska és Dóri tartott velem. Egész fittek voltunk egyébként így a 3 óra alvás után is, Hbf-en vettünk kaját-piát, majd megkerestük a vonatot. Olyan légkondi volt, hogy azt hittem megfagyok. A vonat elég lassú "regionalbahn" volt, 1 órát utaztunk, mire megérkeztünk Buchloe-ba. És találkoztunk Kittivel (ő töltötte nálam a múlt hétvégét)! Át kellett szállnunk a Füssen-be tartó vonatra, az út valamivel több volt, mint egy óra. Talpalatnyi hely nem volt, mindenki méteres és mázsás bőröndökön fetrengett. Valahogy túléltük ám azért. A kalauz néni volt olyan kedves és intett, hogy a "masiniszta" mögött van még pár szabad hely, így nem kellett végigállni az utat. Amint Füssenbe értünk, fognunk kellett egy buszt, ami felvitt minket a hegyre (a kastélyig nem). Egyből beszabadultunk egy szuvenírboltba. Ez volt a legjobb döntés, amit akkor hozhattunk, mivel rá 2 percre leszakadt az ég és olyan eső/vihar/földindulás volt, hogy azt hittük, hogy ugyanezzel a lendülettel indulhatunk is akár haza... :) Na de ez tényleg csak egy kis vihar volt, 10 percet nézelődtünk a kis boltban, majd elindultunk gyalog a kastély felé. Kicsi a világ, Zsuzska "gast családja" éppen belénk futott - vagy mi futottunk beléjük?! De nagyon rendes volt az apuka, elvitt minket egy darabon és megmutatta, melyik úton jutunk fel a "mesekastélyhoz". Jó 30 perces séta volt - hegynek. Az eső elállt, de akik lefelé jöttek, egytől-egyig úgy néztek ki, mint az ázott verebek. A fenti kilátás, vidék, kastély, a hegyek, a dombok, a völgyek - a minden! - egyszerűen leírhatatlan volt. A fényképek messze nem adják vissza az egészet, látni kell! Gyönyörű. Nem véletlen mondtam mindenki, hogy az a hely kihagyhatatlan.

Még a rossz idő ellenére is minden pazar volt és jól belátható. Mire felértünk a kastélyhoz, még a nap is kisütött. Eredetileg is az volt a terv, hogy nem szeretnénk bemenni a kastélyba, tartottuk magunkat ehhez. Láttuk képeken, valamint hallottam emberkéktől, hogy 15 perc alatt lezavarják a benti idegenvezetést. Nem látni semmit, mivel minden szoba és helyiség előtt szalag húzódik, a kínaiak pedig elállják az utat a hatalmas csúcsfényképezőgépeikkel... :) Jajj, itt jut eszembe - hogy megemlítsem - nagyon sok volt a turista, de azoknak a 80%- kínai (de legalábbis ferde szemű) volt...Kicsit császkáltunk a kastély körül, lenéztünk és felnéztünk, fényképezgettünk, gyönyörködtünk a tájban. Felfedeztük, hogy van itt még nekünk egy úgynevezett Marienbrücke (már a kastélytól is látható volt), amit semmiféle körülmények között nem szabad kihagyni! Úgy nézett ki, hogy két baromi magas szikla/hegy között húzódott egy kicsit sem biztonságos (na jól van, csak szerintem nem az...:)) híd fent, a nagy semmiben, amerre már madár is alig jár, melletted jobb és bal oldalon szintén a nagy semmi, alattad víz "csordogál" - na még ha csak csordogálna...nem is ragoznám ezt tovább. Messziről tetszett a dolog, aztán kezdtük megközelíteni is...Megláttam a faléceket a hídon - egyik jobban mozgott, mint a másik - és nekem több sem kellett, hogy egy határozott "nem"-et mondjak e kalandra. Többi három csaj nagy bátran "futkozott" a hídon és fényképezett, mint az őrültek...amíg én megálltam a híd szélén és két kézzel kapaszkodtam. Komolyan küzdöttem azzal, hogy a halálfélelmem legyőzzem, de sajnos nem jött össze. Bemerészkedtem a híd közepére legalább csinálni egy képet, de azt is csak úgy mertem, hogy Zsuzska a bal, Kitti pedig a jobb karom szorította...Tudom, kiborító vagyok és naponta sok száz ember járkál azon a hídon, de nem tehetek róla; tényleg nagyon félelmetes volt - és magas. Nekem ez a legnagyobb bajom. A magasság. Ráadásul úgy, hogy alattam sziklatömbök és a víz van. A "túlélés" után ismét lefelé indultunk, de nem ugyanazon az úton, ahol felmentünk. Találtunk egy kis ösvényt olyasmi feliratokkal, hogy "veszélyes útszakasz, omlásveszély"...haha...naná, hogy azon mentünk le. Azt hiszem ez volt az a döntés, amit abszolút nem bántunk meg. Szédítő vízeséseknél kötöttünk ki, háttérben nagyon magasan pedig megpillantottuk az előbb emlegetett hidat. Erdős rész volt, kis utakkal, a víznek pedig olyan ereje és hangja volt mellettünk, hogy egymás szavát alig lehetett érteni. Mentünk, mendegéltünk és olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol egyszerűen elfogyott az út. Helyette egy fél méter széles alumínium utacskával találtuk magunkat szemben, ami totál és teljes mértékben a víz fölött vezetett, bal oldalon pedig a hatalmas sziklák. Visszafordulni nem akartunk, az adrenalin néha jól jön - nekivágtunk az útnak. Jajj, hát én ezt nem tudom leírni, mennyire jó volt! Amúgy meg nagyon féltünk, de másrészről bánnánk, ha nem ott mentünk volna le. Félelmetes volt, hogy a víznek tényleg mekkora ereje van, hogy azokon a kis lyukacsos alumínium szerkezeteken lépkedtünk és nem volt alattunk más, csak a víz és a sziklák. Lélegzetelállító élmény volt. Csináltam videót is, de ott és akkor nem gondoltam rá, hogy el kellene forgatni a gépem, különben nektek kell a fejeteket. Ne haragudjatok, ez most ilyen:




Kiskalandunk után elégedetten és boldogan caflattunk vissza a buszhoz, ami elvitt minket Füssenbe. Amint leszálltunk a buszról, leszakadt az ég. Bőrigázásunk körülbelül harmadik felvonása következett aznap. De akkor már nem is érdekelt annyira, úszott a lábam a pacskerben. Bevetettük magunkat az első kajáldába, ami útunkba akadt, majd levezetésképpen ittunk egy sört és ettünk egy pizzát. Eljött hazautazásunk időpontja, iziben odaálltunk már fél órával előbb a vágányhoz, de a vonat csak nem akart jönni időben. Mondanom sem kell, hogy annyi ember várt a vonatra, hogy komolyan azt hittem nem fogunk felférni, piszkálta gondolatom az a tudat, hogy 2 órát kell állnom Münchenig, ami maga lenne a katasztrófa. Állok én, nem is arról van szó. De akkor kezdett kijönni rajtunk az egész napos szombati városnézés, a buli, majd a 3 óra alvás...fáztunk, én szomjas voltam, fáradtak voltunk, pihentek...csak arra vártunk, hogy jöjjön már a vonat és had üljünk le. Hát a vonat fél óra késéssel meg is érkezett, akkora szerencsénk volt, hogy Dóri "elé került" a vonat egyik ajtaja. Kitti és Dóri elkezdték rángatni az ajtót, de az csak nem akart kinyílni - engem akkor már 50-en tapostak balról, jobbról és hátulról is. Szezám tárult, viszont akik leszállni szerettek volna, alaposan meg kellett küzdeniük. Máig sem értem, hogy jutott le egy srác a biciklijével például, mivel egyszerre akart minden felszálló helyhez jutni és felpattanni a vonatra. Dórinak sikerült először, lett helyünk, éljen! Na de azt a feljutást és lejutást látni kellett volna. Miután leültünk 10 percig nem bírtuk abbahagyni a nevetést, fatális röhögőgörcs következett. A hazafele utat alaposan megszenvedtük, nem bírtunk magunkkal egyrészt az út hosszúsága (2 óra), másrészt a fáradtságunk miatt. Na, de a lényeg a lényeg; pontban negyed 11-kor beléptem szerény hajlékom - a szobám ajtaján és ágyba estem...Gondolataimban nyugtáztam, hogy ez egy annyira jó hétvége volt, hogy az sem érdekelt volna, ha semmit nem tudtam volna aludni...!
Ó, most megyek. Nem szaporítom itt a szavakat. Beszéljenek helyettem a képek és a videók. Jó szórakozást!

Szép hetet!
Sok puszi
:)

p.s.: ezt érdemes megnézni, így is tudnak mulatni a németek:
http://www.muenchen.de/verticals/Videos/Veranstaltungen/500802/Christopher-Street-Day.html