Viszlát Németország...

Már biztos nem tudjátok hova rakni ezt az egész dolgot, hogy több mint egy hónapja itthon tengetem napjaimat németországi au pairkedésem után és még mindig ide írogatok a nagy "semmiről" körülbelül...Na de ez ugye ez én blogom, én rendelkezem fölötte, minden egyes bejegyzésén és akkor írok ha éppen kedvem van hozzá. Most viszont ígérem (bár lehet jobb lenne ha nem ígérgetnék ilyesmiket...), hogy tényleg ez lesz az utolsó bejegyzés...
Remélem élveztétek az előző bejegyzés videóit. Én még mindig abban a fázisban vagyok, hogy naponta pörgetem át a kint készített képeket és árgus szemekkel bámulom a videókat - magam sem értem már, hogy miért. De hát nem is a miért-ekre kell keresni a választ. Azért csinálom ezt, mert egyszerűen jól esik. Azért néha kétségbeejtő a szituáció. Arra a szituációra értem ezt, hogy mikor fogok már "felébredni" és észre
venni végre, hogy már nem Németországban vagyok. Talán majd akkor, amikor a repülőn ülök, Amerika felé tartva, és éppen tudatosul majd bennem, hogy bizony most kell tényleg lezárnom a múltat (eddigi életem legszebb időszakát), az egész németes au pairkedésem mindenestül, és csak előre tekinteni. Mivel egy fejezet lezárult és számomra új kezdődik. Azt hiszem a kint töltött évemnek már örökre egy különleges hely lesz a szívemben. Az egésznek, úgy ahogy volt - minden jóval és rosszal együtt. Én soha az életben nem gondoltam volna, hogy valami után is ekkora űrt érzek majd. Néha csak nézek magam elé és tűnődöm azokon a pillanatokon, amiket kint megéltem, megéltünk...és gondolatban már százszor visszamentem az időben (ha csak egy fél évvel is), és átéltem újra minden egyes pillanatot. És még ezerszer élném át újra!...
Remélem nem kattantam meg teljesen, tényleg nem vagyok néha százas bevallom... :) Azt hiszem amint letesz a gép Amerika földjén majd, akkor fog megváltozni talán ez az egész. Akkor majd más lesz a fontos, oda is másért megyek és végre nem lesz időm napi 24 órából 20 órában ilyeneken agyalni. Majd elnövöm én ezt. Nem is szeretnélek már titeket ezzel untatni, mert ha így belegondolok tényleg csak a göngyölítem a "semmit"...

A legutóbbi bejegyzésben említettem, hogy küldtem Katinak (a volt anyukának) egy emailt, érdeklődve hogy mi van velük, hogy tengetik napjaikat. Nos kérem szépen, arra nem érkezett válasz (???)...Aztán teltek a napok, engem pedig nem hagyott nyugodni a dolog és küldtem neki még egy emailt...válasz szintén semmi...aztán a múlt héten bátorkodtam írni neki még egyet (ez lesz az utolsó, ha nem ír erre sem, akkor nem érdekel - gondoltam én)...rá fél órára pedig érkezett egy válasz. Pár sor csak, nem több. Tömör és lényegre törő. Megvannak, jól vannak, sűrű bocsánatkérés, amiért eddig nem írt, de nagyon stresszes mostanában a munka, Felix imádja a sulit és eddig nagyon szorgalmas is, a nyaralás fantasztikus volt és amint lesz több ideje, küld majd nekem pár képet is. Oké! :) Örültem ám azért, hogy hallok felőlük. Kérdezte velem mi újság, mik történtek velem és itthon vagyok e még?!...Megírtam neki mi a szitu és most várok. Kíváncsi vagyok mikor fogok hallani felőlük legközelebb...

A kinti barátságok pedig egyáltalán nem lankadtak. Imádom a csajokat! És hálás köszönet annak a nemes embernek, aki feltalálta az internetet. Hiányoznak nagyon és mindig kettős érzéssel nézegetem a fényképeket, amik kint készülnek és már nem lehetek ott. De ez van, ezt most így kell elfogadni.

No és az Oktoberfest...az élet úgy hozta, hogy nem tudtam kimenni. Nem is szeretném ezt tovább feszegetni, ennek valamiért biztos így kellett lennie. A miért-ek megint csak nem érdekelnek. Amint már írtam, nagyon szerettem volna elköszönni mindenkitől, egy utolsót megőrülni még odakint, rég látott kedves ismerősökkel találkozni és újra ott lenni a világ legnagyobb sörfesztiválján. De úgy néz ki, nekem most egyelőre ennyi adatott, amint kint au pair-ként megéltem. Hangsúlyozom, hogy egyelőre! Nem tudhatom, mit hoz még az élet, Amerika mit tartogat számomra, de jelenleg továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy már pedig nekem "felnőttként" Németországban lesz a helyem. Annyi tervem van, jajj ne tudjátok meg!... :)

Amúgy néha ez így tök furcsa...írtam ezt a blogot (és már most is imádom visszaolvasni, hogy mit csináltam egy évvel ezelőtt), tudattam mindenkivel hogy éppen hogy vagyok s mint vagyok...és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy itthon már nem nagyon meséltem és mesélek. És nem is nagyon kérdeznek. Mondjuk mit kérdezzenek már, amikor úgyis mindenki tud mindent!? :D Pedig én néha úgy mesélnék, de annyira ám, meg olyan sokat, hogy szerintem aztán napokig le sem állnék.
Aztán sajnos párszor "szembeköszöntek" velem az olyan mondatok is, hogy "hú látom neked bejött ott kint, nem csináltál semmit, bejártad fél Németországot, meg állandóan csak buliztál, meg miért nem tudtál spórolni hát hogy képzeled, hogy nem 500 eurós bankókkal jöttél haza, meg hogy de sajnállak milyen -idézőjeles- rossz dolgod volt bla bla..." Nem igazán szeretem, amikor valaki ezekkel jön. Menjen ki, lehet ugyanezt csinálni. Az őszinte megjegyzéseket szívesen fogadom, de még ha ezeket viccből mondják sem fogadom szívesen (na meg ugye minden "csak vicceltem" mögött van egy kis igazság). El kell hogy mondjam, hogy tényleg kint sincs kolbászból a kerítés - még ha tízszer jobb dolguk van, mint nekünk, akkor sincs - és nem azért mentem ki "mert én aztán megtehetem". Ugyanannyira vagyok szerencsés, mint bárki más. És ez mindenkinek ugyan ennyiből áll, mivel mindenki a saját maga szerencséjének a kovácsa.
Nem tagadom, hogy változott pár dolog, mióta hazajöttem. Az az érdektelenség, amit kintről néha tapasztaltam, az nem csak a pillanatnyi helyzetnek volt köszönhető, úgy látszik ez olyan fokozódó dolog. Mondhatni szelektáltam és szelektált a távolság is, az idő is. Azért kiderül ki keres, kérdez, hiányol és viszont. Arra is nagyon jó volt ez az év, hogy rádöbbenünk kire számíthatunk igazán. Egy ilyen és ennyire felejthetetlen évre pedig minden egyes embernek megvan a lehetősége. Regisztrálj, izgulj, utazz, élj, érezd és tapasztalj!

Több okítást ide most nem vágok, meg biztos vannak olyanok is akik unják már. Ennyi voltam mára és azt hiszem végleg, ami ezt a blogot illeti.
"Találkozunk" a másik blogomon, mostantól oda írom le mindenféle érzésem minden dologgal kapcsolatban. Igyekszem ugyanilyen alapos lenni majd Amerikában is, maradok lelkes blogíró. Azt nem ígérhetem, hogy néha nem kap majd el a hév, hogy szóba hozzam előző au pairkedésem egy-egy pillanatát, eseményét, de többnyire igyekszem mellőzni majd a témát :) Köszönöm mindenkinek, aki olvasott!
Leendő au pairek, ha bármi kérdésetek van, segítség kell, akkor továbbra is számíthattok a segítségemre.

Na jó, még egy idézet...most találtam, visszaolvasgatva régebbi bejegyzéseimet...
"Az otthon felejtett emlékek, család, barát- ismerős, mindig állandó lesz, hisz mindenkinek az maradsz aki voltál, ha ő is akarja. De a múltból nem tudsz várat építeni, építs hát a jelenből, és a perceket éld a mával, a holnapod már lépés a jövő felé. Nem számít kivel élsz, vagy ki nélkül, mindig a célod lebegjen előtted. A szabadság pedig akkor élvezetes, ha repülsz mint egy kismadár, és mindenbe belekóstolsz, ami vágyat kelt benned. Hiszen a szeretetnek is egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság."

...és most már tényleg SZIASZTOK...