Jobs will fill your pocket. Adventures will fill your soul ~ welcome to the real Paradise! - Philippines, Boracay Island, White Beach

Igazából nagyon sokáig tanakodtunk, hogy merre legyen az utolsó desztinációnk, mígnem húgom egyik ismerőse felhívta a figyelmünket a Fülöp-szigetekre, a Boracay szigeten lévő White
Beachre. Egyből szorgosan gugliztam, utána olvasgattunk dolgoknak és ez a hely biza a világ legszebb tíz strandja közé van sorolva. Nekünk sem kellett több, hagytuk az indonézokat és a
bali történeteket, eldöntöttük, hogy megnézzük magunknak fülöpéket. Tapasztalatból tudom, hogy a nem túl népszerű (??) helyekre baromi nehézkes és nem is éppen olcsó eljutni.

Mondanám a mi útvonalunkat és hozzátenném egyből, hogy az utolsó repjegyeket ott, Szingapúrban foglaltuk le a Fülöp-szigetekre. Szingapúrból elrepültünk Manilába, a Fülöp fővárosba.
Onnan még egyet repültünk Caticlanba (apró városka, akkora repülőtérrel mint itt Európában egy átlagos buszmegálló), Caticlanban fognunk kellett egy hajót, ami átvitt minket Boracay
szigetére, majd a szigeten fognunk kellett egy tuktuk-ot, ami elvitt minket a szállásig. Na már most így leírva gondolom baromi egyszerűnek hangzik – nem volt az!! Életemben nem
őszültem és öregedtünk annyit összesen, mint ott a pár óra alatt.

 

 

 

 

Szingapúrból éjszakai járatunk volt, majd Manilában kezdődtek bonyodalmaink. A repteres emberek semmit nem konyítottak a becsekkoláshoz és gyorsasághoz – majdnem sikerült
lekésnünk a gépet, de úgy hogy előtte már megrendeztük a Chicagot és fejenként legomboltak rólunk 60 eurót a hatalmas bőröndjeinkre, mert a megengedett 10 kg helyett persze velünk
(ugye három hétre) kb. 30 kg volt. Ott ért minket az első sokk, mivel ez sehol nem volt feltüntetve. Meg nem is érti igazából az ember, hogy az oda utazók mégis hány napra mennek oda 10
kg-mal? Na mindegy is már.. gépet elértük, de vérnyomásunk már ott a csillagos egekben. A reptéri transzfer volt a legjobb – konkrétan beszálltunk a kis buszba és a bőröndjeinket oda
hányták-vetették mellénk/fölénk/alánk, egymás hegyén-hátán volt minden – kajak mint a dél-amerikai filmekben és szappanoperákban, a kis mexikói utakon és buszokon. Húú, ott már
nagyon elegünk volt. Aztán jött Caticlan.. fognunk kellett egy ladikot (vagy már nem is tudom minek nevezzem), ami átvisz minket a hőn áhított szigetre. Hát ez sem volt ám egyszerű
menet. Ott tapasztaltuk először, hogy a fülöpök bizony nem lesznek a kedvenceink: egyfolytában helyiek szólítottak le minket és rángatták a kezünkből a csomagokat, hogy majd ők
segítenek és viszik, ráteszik a hajóra meg minden. Eleinte örültünk, mert amennyi pénzt a fuvarokért lehántottak ott rólunk, abban az árban simán benne lehetett volna a kis segítség. De
nem. Leülünk a hajón és a "kedves" segítők, tárt marékkal rohamoznak meg minket, hogy ugyan adjunk már borravalót és pénzt. Az agyam kezdett elszállni, Vivi arcára a vilag összes undora
kiült, ott már elkapott azért minket is a hév. Főleg amikor megláttuk, hogy a bazinagy bőröndjeinket úgy dobálják fel a ladik tetejére és nem rögzítik semmivel. Egy ausztrál srác szólt oda
nekünk, hogy most igazította meg tesóm bőröndjét, mert már eleve csálén állt és tuti belepottyant volna a vízbe a fuvar közben. Na ott már tényleg nem láttunk az idegtől. Megérkeztünk
aztán Boracay szigetére és tuktukot kellett fognunk, de ugye az sem volt egyszerű három jól megtermett bőrönddel. Átszántottuk kb. a fél szigetet, de ez a kis bajos utazás annyira
rányomta bélyegét a kedvünkre, hogy egyszerűen azt is nehezünkre esett észrevenni, hogy a Paradicsomba érkeztünk meg. Ami szegénységet azokon az utcákon láttunk, azt elmondani
és szemléltetni sem tudnám. És tényleg a világ végén voltunk hárommal. Ennyire messze még sosem voltunk az itthontól. Sofőrünk kitett minket egy murvás úton, majd rámutatott egy
keskenyebb útra, hogy akkor jó szórakozást, odabent van valahol a hotel. Azt hittem széttépek valamit.. vagy valakit.. nem hazudok.. Ott már 40 fok volt, fáradtak voltunk, átvertek minket
több helyen is, nem hittünk a szemünknek és várt még ránk egy jó tíz perces gyalogút a murván és homokon a szállásunkig. A helyi gyerekek persze mellettünk jöttek és végig fosztorgatták
volna a csomagjainkat, persze borravaló fejében. Nem tudom elmondani mit éreztem.. kiértünk a partra, húztuk-vontuk a bőröndöket, Vivi már a fejére kapta fel, a válla fölé és úgy cipelte,
majd megpillantottuk a partot és esküszom nektek ott, a pillanat és történések hevében még azt sem realizáltuk, hogy hol vagyunk...

 

 

Szállásunk a Spider House Resort-ban volt. Direkt nem fullos hotelt kerestünk, all inklusive cuccokkal meg mindennel. A helyi csodát akartuk, hogy átjöjjön, nomád körülmények között,
dzsungelben, közvetlenül a vízen. A szállásunkat máig sem bánom, hogy ott foglaltunk és bármikor oda mennék vissza. Ez az apró hotel annyit jelentett, hogy volt vagy 10 szoba és egyiken
sem volt normális ajtó. Baldachinos ágyaink voltak, amit be kellett húzni, ha nem akartuk, hogy éjjel váratlan gekkó vagy pók látogatóink legyenek. Nem volt ajtó, egy függönyt kellett
behúzni a teraszra kifelé nyíló ajtón. Minden fából volt és minden baromi szép volt, de nagyon egyszerű. Nem hittük el hol vagyunk.. délelőtt 10 körül érkezhettünk meg, a szobába persze
még nem csekkolhattunk be, így letettük a cuccainkat és azonnal megrohamoztuk a bárt, mert mondom egy ilyen út után le kell hűtenem magam egy sörrel. Vivi és tesóm ettek is,
iszogattunk, majd Vivi arra lett figyelmes, hogy feljött a bárba egy srác egy csajjal, a srácnak – Vivi szerint – a magyar címer volt a karjára tetoválva. Mi persze kinevettük, megmosolyogtuk,
ők tőlünk ültek le vagy 5 méterre és amikor koccintani akartak, és a srác azt mondta angolul, hogy „in hungarian: egészségedre!“, akkor mindhárman odakaptuk azért a fejünket. Lassan
fizettünk, menni akartunk elfoglalni a szobát, Vivi pedig odaszólt a srácnak, hogy „szép tetoválás“. Zoli (ezentúl nevezzük nevén az illetőt:-) szerintem először nem is realizálta, hogy most
akkor milyen nyelven is szólítottuk meg, sőt azt is mondta, hogy nagyon sokat utazik és soha sehol nem találkozik magyarokkal. Ő egyébként Kanadában él, gyorsan elérhetőséget
cseréltünk és megbeszéltük, hogy a következő három napban majd megmutatja a szigetet és elszórakoztatjuk egymást. Megörültünk neki, nem is tagadom.

 

 

Elfoglaltuk a szobát – persze ez sem ment zökkenőmentesen, mivel a drága recepciós elfelejtette, hogy a szoba még nem szabad és nem is volt takarítva, így mi kinyitjuk az ajtót és az
előttünk lévő vendég még nagyban ott fetreng az ágyon, majdnem egy szál semmiben. Ott megint kicsit eldurrant az agyunk, de recepciós lévén tudom milyen gáz tud lenni, ha felküldöm
a vendégeket egy olyan szobába, ahol még/vagy már vannak.. huhh. Ezen gyorsan túllendültünk, megvártuk míg kisuvickolják a szobát, átöltöztünk és végre megcéloztuk a partot. Azt
hiszem istenigazából csak akkor realizáltuk, hogy ha létezik a Paradicsom, akkor mi most nagyon, de nagyon ott landoltunk. Annak is a kellős közepén. Megfogadtam, hogy sokat áradozni
nem fogok, nem fogom ismetelni sem magam, kaptok szép képeket és igyekszem legjobb tudásom és emlékezetem alapján leírni a látottakat, de ti is nagyon jól tudjátok, hogy vannak olyan
dolgok, amelyekhez nem elegendőek a szavak.

Amit mi ott a Fülöp-szigeteken láttunk és átéltünk, ami élményeket szereztünk, azokat soha nem fogom elfelejteni. Most 25 vagyok és majdnem biztosan állíthatom, hogy aligha fogok
szebb partokat és strandokat, naplementéket látni, mint amiket ott láttunk. Voltam a Bahama-szigeteken, de jól elbújhat fülöpék mögött. Biztosan döfi a Maldív is, meg Kuba meg a hasonló
helyek, de számomra a White Beach maga az érintetlen természet volt – nem volt tömeg, sőt alig volt ember, a víz száz színben pompázott egyszerre, lélegzetelállító volt a strand a maga
egyszerűségével, a horizont és víz szinte összeért, baromi meleg volt, part mentén természetes, belógó pálmafák, amelyeket tényleg csak filmekben és képeken lát az ember. Egyszerű
helyiek és lakosok, akik naplemente előtt kiülnek a strandra, fociznak, játszanak és a kisgyerek megáll, karba tett kézzel a naplementekor és mered a távolba. Nem, tényleg nem lehet
szavakkal leírni, hogy hogy éreztük magunkat ott 3 napig. Egyszerűség, nomádság és egyáltalán száz százalékig az az érzés, hogy bár az ott élőknek valószínű alig van valamije és negyed
ennyire jól sem élnek, mint mi itt... de talán mégis boldogabbak...

Pure semmittevés volt betervezve mindhárom napra és többé-kevésbé sikerült is összehoznunk. Zoli persze becsatlakozott hozzánk és mivel igazi kalandor, ismerte a legjobb helyeket és
részeket a szigeten, így jó sok mindent megmutatott nekünk. Így kötöttünk ki a Phuka beachen, láttunk keveset az éjszakai életből és az egész időt együtt töltöttük, szóval a második napon
már az sem volt furcsa, hogy baromi sok dolgot tudunk a másikról. Nagyon sok időt töltöttünk a vízben, minden reggel friss mangót reggeliztünk - olyan kilátással, hogy mamma mia! - hallottunk érdekes sztorikat, tanultunk megint jó sok minden újat, beújítottuk a szuveníreket és a harmadik nap után vegyes érzésekkel feküdtünk le aludni...

Érdekes utolsó esténken még a Spider House-ban csücsültünk a teraszon, mellettünk/alattunk a vízben lila színű vízisikló cikázott - a legtöbb állatot el bírom viselni, de a csúszómászókat nem igazán. Valószínű az a három francia srác sem tudta őket elviselni, akik kb. fél órán át kapaszkodtak egy sziklán és nem mertek belecsobbanni a vízbe, miután egy negyedik közölte velük, hogy "hé, fiúk! ott úszkál ám mellettetek egy vízisikló, mi már vagy fél órája azt lessük" - hahahaha :)
Utolsó esténken aztán a lakosztályunkban is történtek érdekes dolgok, mint pl. helyi gekkó szembe nézett velem zuhanyzás után, vagy éppen Vivivel már épp nosztalgiázgatunk a képeken és akkora, olyan szinten szőrös pók cikázott be az ajtónk alatt, egyenesen célba véve tesóm bőröndjét, hogy szerintem az egész sziget hallotta, amit mi ott akkor leműveltünk. Lefújtuk aztán valamivel, de még jobban felélénkült, majd rászórtunk egy törölközőt, mondván, hogy mást nem tudunk tenni. Úgy higgyétek el, hogy reggelre nem volt az állat a törölköző alatt. Ott akkor kicsit örültem, hogy az volt ott az utolsó éjszakánk...

Nagyon korán kellett aznap kelnünk, majd persze mondanom sem kell, hogy fele annyi pénzért és már okosabban jutottunk vissza a caticlani reptérre. Elölről kezdődtek harcaink megint - a check in-nél nem akartak semmiféle kártyát elfogadni, Vivi hacacárézott is velük együtt - már nem voltunk finomak és nőiesek na. Utána durr még egy "pofon", miszerint airport fee-t kell fizetni - magyarul pápá, szia pénzecske, fizetek, mert leülhetek és megvárhatom az induló gépem. Ott már nem is húztuk szinte fel magunkat az ilyesmi dolgokon. Ez az ország tényleg az a hely volt, ahol MINDENBŐL pénzt akarnak csinálni és ki akarják használni a természeti adottságaikat.
Caticlan után jött Manila, a főváros ismét. Mivel volt pár óránk a Hong Kong-ba induló gépig, nem akartunk a reptéren maradni, így eldöntöttük, hogy megnézzük a sziget legnagyobb városát. Hatalmas hiba volt. Bár a reptéren letettük a bőröndjeinket egy széfbe, majd felültünk a majdnem ingyenes buszra (tipikusan az a szitu, amikor mondják mennyi az annyi, mi hárman egyszerre kapunk a pénztárcáinkhoz, hogy fizessünk, majd közlik, hogy egyben lesz annyi és a kérdésre, miszerint "are you f***ing kidding me?" meglepően néznek ránk a helyiek és csodálkoznak, hogy miért keveselljük a jegy árát...)
Mi komótosan, nagy reményekkel felülünk a buszra és olyan dugó fogad minket, mint amilyet még soha nem láttunk. Ott Vivi már kezdett kissé ideges lenni, hogy talán le kellene szállnia és visszamennie a reptérre, mert neki már nincs túl sok ideje a bangkoki járatáig és nem akarja lekésni. Ezt meg is tette úgy tíz percen belül, majd kétségbeesésében helyi rendőrökkel, oldalt motoron vitette vissza magát a repülőtérre. A képek és videók, amelyeket róla készítettünk, magukért beszélnek.

Mi tesómmal csak beértünk a városba. És 2 óránál többet nem is bírtunk ott. Lehetetlen lenne elmesélni azt a szegénységet, koszt és életet, ami minket ott fogadott. Kép sincs az utcákra, amelyeken kóboroltunk - drága jó szüleim miatt jobb is, ha nincs kép -, a gyerekektől és a kéregetéstől már a falnak mentem és soha nem érzek undort senki iránt sem, de ott elkapott, bevallom.  A "tip ma'am" örökre beivódott a szótárunkba - annyit tesz; pénzt, borravalót! És mindezt a három éves gyerekektől kellett hallgatni, aki rohant utánam és szinte rákapaszkodott a lábamra. Elegünk lett ismét, nem akartuk látni már a belvárost sem, egy órás séta, majd még egy órás tanakodás után jobbnak láttuk visszamenni a reptérre, miután a táskám kb a nyakam köré tekertem, annyira féltettem mindent. Ezt is láttuk, megéltük, átéltük... Az is elég valószínű, hogy ennél nagyobb szegénységet talán soha nem fogok látni sehol, maximum hasonlót. De néha sajnos ilyet is kell, hogy az ember aztán jobban tudja értékelni amije van.


A manilai repülőtéren sok-sok órás várakozás következett, majd elég nagy késéssel, este 9-10 között szállt fel velünk a gép Hong Kongba. Valószínűleg eszembe sem jutott volna Kínát és környékét megcélozni, de jól jöttek ki a járataink hazafele, így útba ejtettük ezt a gyönyörű helyet. Mert valóban az volt.

Mindössze 15 óránk volt Hong Kongban - késő esti érkezés a 20 fokba és esőbe, hotel megkeresése és felkutatása, három heti kosz lemosása és normális körülmények között zuhany, majd beájulás az ágyba. Kora reggeli kelés - ha valamit látni akarunk a városból - nagyobb és híresebb nevezetességek kipipálása, kis megfagyás, bőrönd felkap, irány a reptér, majd irány haza. Irány vissza a valóságba...

Visszafele út - laza Hong Kong - Abu Dhabi madjem 10 óra, baromi gyors búcsúzás tesómtól (ő még maradt kicsit a Közel-Keleten), majd irány Frankfurt. Azt hiszem nem kell mesélnem, hogy éreztem magam, amikor január végén, 0 fokok alatt, megérkeztem a szürkeségbe, vissza Németországba...

Nehéz még a mai napig is elhinni és felfogni azt a januári három hetet. Majdnem fél éve volt már, de még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak Ázsiára vagy ne jusson eszembe valamiről. Életem legcsodásabb útja. Saját erőből, saját pénzből, a testvéremmel és a legjobb kis utazós pajtimmal. Nem jövök már összefoglalóval, mert úgy gondolom ebben a pár bejegyzésben szívem-lelkem benne volt. Ezekért a pillanatokért valóban megéri élni, minden nap megdolgozni értük és a képeket visszanézve látni a határtalan örömünket és boldogságunkat.

Ázsia; úgy ahogy vagy, számomra egy csoda vagy - megelőzve mindent! ;-)