Kuala Lumpurba (mostantól KLCC) nagyon későn, hajnal 2 körül érkeztünk meg. Már a reptéren megcsapott az Amerika-hatás: minden bazinagy, minden nagyon USA. Aztán észleltem csak, hogy az emberek itt bizony nagyobb muszlimok és majdnem hogy jobban vallásosak, mint a Közel-Keleten. Na bumm. Tesóm már a reptéren bugyolálta magát - haha, oké valójában csak azért, mert veszettül meg volt égve az arca és el tudjátok képzelni egy hetes thaiföldi bulisorozat után mi fejünk volt. Előfordul.
Taxival érkeztünk a hotelbe - újabb pénznem, újabb nyelv, új emberek, más kultúra, nagyváros meg metropolisz. Kialudtuk magunkat végre, aztán három napon át jártuk a várost. El sem tudom mondani mennyire meleg volt. Húgom leordította a fejem, hogy ugyan vegyek már fel valamit, ugyanis mindenki minket bámul, mert csupasz a vállam és fel mertem venni rövidnadrágot... a buszozás KLCC-ben ingyenes!! Még mi néztünk, hogy miért nem nyitja ki a sofőr elöl az ajtót, csak és kizárólag hátul. Iszonyú sok a zöld övezet és a fél városban építkeznek és törnek még a magaslatokba. Félkésznek éreztük az egészet, de csodaszép volt. A Petronas tornyok minden képzeletünket felülmúlták. Fent persze belebotlottunk egy magyar turistacsoportba.. volt kis kilengés is, meg összekötő híd a két óriás között. Nem is az volt a nagy szám, hogy odafent voltunk - inkább este, megvilágításban, a tornyok előtt állt el a lélegzetünk. Mecsetek, arab negyed, Batu Caves, szabadon szaladgáló, eszetlen majmok. Pára és veszett meleg, mall, mall hátán (elmondhatatlanul hatalmas bevásárlóközpontok), pompa, ragyogás, Gucci meg Vuitton. Sokszor voltunk megfáradva, rengetegszer voltunk ki az emberektől és voltunk nagyon fáradtak, de a végén megint csak nem bánja meg az ember, hogy ha csak a két torony miatt is, de útba ejti ezt a mesés várost. Mi is kellemesen csalódtunk. A Petronas tornyok a legeslegszebbek az egész világon (pedig a legnagyobbakat már majdnem mindet láttam). Tesómnak van egy thai barátnője, aki leugrott KLCC-be és 2 napig boldogítottuk egymást. Hát sörözgetni és boldogan cseverészni a "kukoricatorzsák" tövében megint csak olyan élmény, amelyet nem felejt el egyhamar az ember.
Az utolsó napunkra és éjszakánkra fogtuk magunkat és áttettük szállásunkat egy olyan apartmanrengetegbe, ahol a tetőn medence van és HD-ben tárul elénk a két torony. Ilyet az ember tényleg csak tévében vagy képeken lát. Megdöbbentő látvány volt, és még csak nem is volt zsúfolt a hely. Az apartmanunk megint csak a fellegekben valahol, a ki tudja hányadik emeleten már... lent medence, fent medence... én meg ha lehetett volna, azonnal kivettem volna a kis lakást, de egy életre. Persze fillérekért éjszakáztunk ott megint csak.
KLCC-ben gyűjtöttük be a legolcsóbb szuveníreket és akkorákat alkudtunk, hogy szent ég. Szintén ez volt az a város, ahol egyszerűen nem vitt rá minket a lélek, hogy az utcán dézsmáljuk a streetfood-ot - mert bár baromi finom lehetett minden és az egész város egy pompa, a kínai negyed és a kajálós részek olyan szinten lezüllöttek voltak, hogy onnan inkább csak menekültünk. Annyi porszem csúszhatott a gépezetbe, hogy egyik reggel húgom hangos sírására ébredtünk és egyből megcéloztuk a hotel recepcióját, majd a 24 órás orvosi ügyeletet, annyira beállt a nyaka. Máig sem tudjuk, hogy igazából mitől.. a légkondira fogtuk a dolgot, mert ment mindenhol, ha kellett, ha nem. Szegény alig tudta mozdítani és már nem csak a nyaka fájt, hanem kezdett rámenni a hátára és elöl a kulcscsontjára is. Ennek már fele sem volt tréfa, azt hittük kialussza majd, de hajnal 4-kor úgy süvítettünk az ügyeletre, hogy ihaj. Említettem már, hogy mindenféle biztosítás nélkül mentünk Ázsiába.. nos az ügyeleten 5 percen belül felvették betegnek (még az útlevelet sem kérték el, majdnem hogy a nevünket sem akarták tudni), a doki szintén 5 perc leforgása alatt megvizsgálta, majd felírt pár csodakrémet, izomlazítót (!?), és száguldottunk vissza a hotelbe isten hírével. Konkrétan 18 eurónkba fájt az egész móka.. nevetséges!! Itt Németországban majdnem hogy szóba sem állnak az emberrel biztosítás nélkül, nemhogy így kijöjjünk.. annyira készen voltunk ezen is. Hihetetlenek :-)
Talán mindannyiunk számára Szingapúr volt az abszolút highlight, az út egyik csúcspontja. Vivi barátnőm még kb. három éve talált és mutatott nekem egy képet a híres Marina Bay Sands hotelről, annak is az 57. emeletén lévő infinity úszómedencéről. "Ott nekünk egyszer úsznunk kell!" alapon egyetlen éjszakát foglaltunk a Marinaban (talán nem kell mondanom, hogy a világ luxushoteljei között tartják számon és nem olcsó egy éjszaka), a többit egy másik hotelben töltöttük.
Nekem már a kora reggeli KLCC-ből Szingapúrba tartó járaton minden bajom volt...
Rázott a hideg - azt hittük ez csak a fáradtság, erőtlen lettem és alig bírtam állni a lábamon. Szingapúrban nem csekkolhattunk be délelőtt 10 körül a hotelünkbe, ezért elmentünk kisebb városnézésre, de sajnos nem bírtam sokáig. Amint betettük a lábunkat a szobaajtón, én ágynak estem. És átaludtam vagy 15 órát. Vacogtam, fájt a hasam, morzsára sem bírtam nézni és tuti 40 fok körüli lázam volt - szerencsére nem volt lázmérő, hogy megmérhettük volna. Az akkori állapotom nem kívánom a legnagyobb ellenségemnek sem! Fránya vírust kaphattam el és máig sem tudjuk mitől, mivel Vivivel és tesómmal majdnem mindig ugyanazt ettük. Odakint 40 fok volt, de nekem ágaskodott a szőr a kezemen-lábamon, annyira reszkettem. A lábaimon is alig bírtam megállni. Ez volt pénteken, akkor érkeztünk és mondom ha most nem szedem össze magam, akkor nem tudom mi lesz.. talán semmit nem fogok látni ebből a gyönyörű városból. Másnap hajnalra kicsit jobban lettem, letuszkoltam egy kis levest, de nagyon keveset is ittam, azt hittem majd kiszáradok. Fájdalom - és lázcsillapítón éltem, nem tudom elmondani sem, hogy mennyire nem kívántam az ételt. Szombaton reggelre jobban lettem és elindultunk várost nézni. Többé-kevésbé sikerült is, kissé erőtlen voltam, de megnéztük amit meg lehetett és lassan jobban lettem.
A city-re megint szavakat sem találok. Ultramodern minden, tiszta, olyan létesítményekkel és épületekkel, világító "kerttel és fákkal", hogy az ember azt se tudja merre kapjon. Én a kis vírus miatt kicsit nyűgösebb voltam, de jól bírtam a sétát és az iramot. Nem kell mondanom gondolom, hogy 100 fok volt... viszont ami itt nem tetszett, hogy minden tele volt kínaiakkal. Nem tehetek róla, de őket még mindig nem szeretjük.
Vasárnap fogtuk magunkat, hotelből ki, majd Marina Bay-be becsekkoltunk. Fél óránál többet nem állhattunk a recepción (kb. 8-10 recepciós lehetett) és 5 percnél többet nem vett igénybe a Check In. Kérdésemre, miszerint lehetséges lenne e egy fenti emeleten szobát kapni és mondjuk nem a másodikon, a kedves, barátságos rezis azt felelte, hogy a 44. emelet megfelel? 57-nél tovább nem megy.. megfelel! A sors fintora, hogy életem során ez a második legpompásabb luxushotel, ahol megszálltam és mit ad Isten, a las vegasi Cosmopolitan-ban is a 44. emeleten volt anno a szobánk. Sőt, mi több.. még a szoba felszereltsége és kinézete is merőben hasonlított a vegasihoz. Felértünk a szobába és elénk tárult Szingapúr. Mert természetesen városra néző kéglit kaptunk - mamma mia hogy lehet ilyen mákunk állandóan?! Padlótól plafonig érő üveglap, két hatalmas ágy, akkora fürdőszoba mint a hamburgi lakásunk, meg boldogság a köbön. Ugráltunk, visítottunk, bömbölt a zene, átvedlettünk úszódresszre, aztán megcéloztuk a tetőt. Ha már ezért jöttünk. Úgy lejtettünk végig a Marina-s, hófehér köntösünkben, mintha a világ urai lennénk és ennél jobb dolgunk soha nem lenne. És azokban az órákban ott azt éreztük, hogy valóban így is van. Az ötvenhetedik vitt mindent. Vivivel rávetettük lábunkat a medence szélére, arccal a városra és élveztük az életet. Erre nincsenek szavak. Látni kell és átélni. És ott mondja azt az ember, hogy minden egyes munkával töltött perc megéri ennek az árát. MINDEN.
Lubickoltunk fent kicsit, aztán elmentünk elemózsiáért. Akkor bírtam először jóízűen enni. Estére megint csak a medencézés volt betervezve - mert ugye éjjel mindig minden sokkal szebb és más értelmet nyer. Hát valóban így voltunk ezzel mi is. Előtte kis skypeolás a szobában, ülök a plafonig érő ablak előtt a kis borommal és bámulok ki, rá a városra... nem hiszem el, hogy dolgok, amiket megél az ember, mennyire boldoggá tudnak tenni.
A medencénél zárásig maradtunk, természetesen velünk söpörtek ki. Na sokáig nem lustálkodtunk másnap reggel sem - fél 7-kor már talpon voltunk és céloztuk meg szélsebesen az infinity poolt és jakuzzikat. Mert hogy akkor úgyis üresek. Hát azok voltak. És reggel sokkal csodásabb volt minden. Erre szokták azt mondani azt hiszem, hogy ha a saját álmaid nem rémítenek és ijesztenek meg, akkor nem is olyan nagyok (...) Ez száz százalékban igaz is.
Sokat nem ejtőztünk odafent, ugyanis szuper program várt ránk az utolsó szingapúri napunkon. Nem máshova mentünk, mint az Universal Studioba. Amikor megláttam, hogy Los Angeles után talán itt is lesz lehetőségünk megőrülni és gyereknek lenni egy napra, pillanatig sem haboztunk és már foglaltuk is a belépőket. Hát ha annyira nem is volt jó, mint a los angelesi, nem bántuk meg, hogy kiadtunk rá pénzt. Jó volt megint hasonló dolgokat átélni, mint Kaliforniában. Jó volt hullámvasutazni, várni 2 órát egy-egy attrakcióra és hatalmas gyerekként örülni az életnek.
Így ért véget röpke három napos szingapúri látogatásunk - azt hiszem kicsit sem mondható eseménytelennek. Volt részünk mindenben. Késő este hoztuk el a bőröndjeinket a Marina lobbyjából, megnéztük a hotel mögött található Gardens by the Bay-t a világító-zenélő fákkal, átöltöztünk gyorsan és megrohamoztuk a repteret.
Hajnalban indult a gépünk Manila-ba, a Fülöp-szigetek fővárosába. És innen fogom folytatni a mondókám...
Úristeeeeeen! Hogy lehet ilyet alkotni a világban? Mindennél többet ér egy-egy utazás, új élmény! Ez IS valami fantasztikus. :) Már nagyon várom a Fülöp-szigeteket! :)
VálaszTörlésKedves Vivi, evekkel ezelott kezdtem a blogodat olvasni,orulok, hogy ujra jelentkezel beszamoloiddal.Legyen tovabbra is sok elmenyben reszed, nagyszeru lany vagy.Hedi
VálaszTörlésDrága Vivi!
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy újra írsz! Nagyon vártam már!
Így kell élni!!! Imádlak!
Sok puszi!
Marianna