Még mindig nagyon sokszor meglep, hányan írtok emailben, Instagramon vagy egy egyszerű üzenet formájában és kérdezitek, hogy lesz e még majd újabb blogbejegyzés?! Lassan tényleg 10 éve írogattam és írogatok kisebb-nagyobb megszakításokkal (még akkor kezdtem, amikor Németországban au pairkedtem) és számomra is hihetetlen, hogy vagytok azért még szép számmal, akiket érdekel a sztorim, történetem, életem.
Emiatt úgy döntöttem (és persze a hirtelen jött sok szabadidőmből adódóan:), így majdnem másfél év után éppen ideje "rövidebben" bejelentkeznem... tényleg igyekszem rövidre fogni, illetve inkább képekkel szemléltetni az eseményeket, ugyanis történt azért egy s más a tavalyi évben is...
Az utolsó bejegyzésem a 2018-as év végi összefoglaló volt, amikor is egy gyönyörű svájci kis faluban tapostam a téli hónapokat és álmodoztam arról, hogy az év vége felé ismét Ázsiába költözöm. A svájci téli hónapok állati izgalmasak tudnak ám lenni - ha az ember él-hal a téli sportokért, megveszik a síelésért és/vagy snowboardozásért -, de nekem kissé ingerszegény volt a hely (tekintve, hogy Zermatt autóktól mentes és a svájci népesség is fél éveket spórol arra, hogy ott egy pár napot eltölthessen, olyan irdatlan drága és többségében olyan irdatlan gazdagok töltik ott téli pihenőjüket). Persze járogattunk ki mulatozni, voltak csapat vacsorák a munkahelyem szervezése által, szabadnapokon sokat főztem, pihentem, "kockultam", olvastam és tervezgettem a jövőt (mert hát volt mit...)
2019. márciusában egy szuper hétvégét töltöttem Genfben és látogattunk el két otthonról érkező barátommal a genfi motor - és autóshow-ra egy teljes hétvége erejéig. Én persze örültem, hogy találkozhattam valakikkel otthonról (szóval elsődleges örömöm tényleg ez volt), de be kell látnom nagyon tetszett az egész kiállítás, egy jó fél napot simán eltöltöttünk odabent, láttam és tudtam meg állati érdekes dolgokat és bár nem vagyok hatalmas szakértő ilyen téren, nagyon jó volt picit ilyesmibe is belekóstolni (na meg persze ezzel a két "hibbanttal" ***JÓ ÉRTELEMBEN*** 1-2 napot eltölteni és hülyéskedni).
A tavaszi hónapok is csak jöttek-mentek, röppentek el nagyon gyorsan. A zermatti téli időszakot lassan felváltotta a nyári (még csak tavaszt írunk), bezártak a sífelvonók és teljesen megváltozott a vendégsereg összetétele. Előtte sosem értettem mi lesz a különbség egy ilyen téli és nyári szezon között, elképzelni sem tudtam ki fog oda nyáron jönni és mondjuk túrázni, biciklizni, stb. Nos, akadnak szép számmal ilyenek is. A munkát nagyon-nagyon szerettem - egy 45 szobás kis családi hotelben voltam recepciós és mivel ennyire kevés a szoba, az ember mindig minden vendéget ismer név szerint, mi (recepciósok) vittük és intéztük a foglalásokat is, valamint nekünk kellett a bárt is igazgatni, italokat készíteni és kiadni. Nagyon szerettem, hogy a feladatköröm nem csak arra szűkült le, hogy a recepción ülve a számítógép képernyőjét bámulom, illetve be-és kicsekkolom az embereket. Máig is számtalan olyan ember/vendég kontaktja megvan, akikkel néha írunk, akik követik a közösségi oldalakon az életem. Ez az oltári nagy előnye annak, ha az ember nem egy 200 szobás hotelben dolgozik és így sokkal családiasabb, barátibb a légkör. Szóval az embereket tényleg érdekelte mi vitt minket Zermattba, miért vagyunk ott és honnan jövünk - tényleg imádtam ezt a munkát. Az már persze más kérdés (ahogyan ez lenni szokott), hogy ahol a kollégák jó arcok és a munkakör szuper, ott a tulaj/főnök keseríti meg kissé az életünket és nehezít meg mindent. Nem is mennék ebbe most bele; valószínű soha máshol az életben nem lesznek olyan főnökeim, mint az a svájci házaspár volt, akik ezt a kis hotelt üzemeltették (tudnék még mesélni...)
Áprilisban hatalmas öröm ért és egyben ez volt a karácsonyi (utó)ajándékom anyának és apának, így meg tudtak látogatni Zermattban. Húsvétkor voltak nálam, kaptam pár extra szabadnapot is, nagyon sokminden belefért abba a pár napba és meg tudtam mutatni a családnak, hogy hol és hogyan lakom. Egyszerűen minden a kezünkre játszott - az időjárás, a programok, minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna.
Májusban otthon töltöttem egy jó hetete és ahogyan ez ilyenkor lenni szokott - család, barátok, jó ételek és ügyintézés minden mennyiségben...
Júniusban sikerült egy nagyon spontán hétvégét a gyönyörű franciaországi Nizzában tölteni és beszippantani egy kis kora nyári levegőt. Akkor álltam egy költözés kellős közepén is és hirtelen jött a szabad hosszú hétvége, de máig sem bántam meg, hogy csatlakoztam tesómékhoz, akik egy kisebb csaj bandával már régóta tervezték ezt a kiruccanást. Megjártuk Monaco-t is, megnéztünk mindent Nizzában, jókat ettünk (és még jobbakat ittunk), nagy meglepetésre sikerült belefutni pár otthoni ismerősbe, akik szintén a francia riviérán nyaraltak. Szeretem az ilyen spontán dolgokat, általában ezek szoktak elsülni a legjobban...
Nem tudom elmondani mekkora rekord gyorsasággal telt el az a pár hét a nyárból, amit Zermattban töltöttem még. A szerződésemet a hotellel augusztus közepén megszakítottam (felmondtam - így meglett a teljes 1 év, amit ezen a helyen szándékoztam tölteni - és amely idő alatt még nem őrültem meg teljesen:) - aki ismer és ismeri a helyet, az most pontosan tudja miről beszélek). Volt még egy zürichi kiruccanás, tervezgettem a hazaköltözésem. Viszont a két legfontosabb dolog így is elvette szinte minden időm és ezekben leltem minden örömöm, ami a szabadidőm illeti - bár meg kell mondjam őszintén; munkában unalmasabb perceimben is sok időt töltöttem a dolgok utánjárásával és olvasgatással, tervezgetéssel.
Az egyik a hong kongi working holiday vízumom esete - Magyarországnak van pár országgal egyfajta egyezménye, amely lehetővé teszi, hogy adott személy (ha megfelel a kritériumoknak) eltöltsön egy évet munkával az adott országban, amit választ. Mióta az eszemet tudtam és mióta Magyarország aláírta ezt az egyezményt Hong Konggal, nekem csak ez lebegett a szemem előtt. Nem titkolt szándékom volt az sem, hogy Ázsiába huzamosabb időre visszamenni, de ehhez előbb meg kellett találni a megfelelő utat, vízumot és a lehetőségeket. Össze kellett szednem pár dokumentumot, igazolnom kellett egy bizonyos összeget a bankszámlámon, ki kellett tölteni a vízumigénylő lapot, professzionális fotót készíteni és a többi. Ezt mindet július közepe körül küldtem el a hong kongi nagykövetségre, majd napra pontosan ugyanazon a napon kaptam meg a választ, amely napon Svájcból visszaköltöztem Magyarországra - a vízumkérelmem elfogadva. A világ legboldogabb embere voltam. Nem volt előre megbeszélt hely, ahol lakni fogok és nem volt előre lezsírozott munkám sem Hong Kongban, de nem először csináltam ilyet életemben, szóval ezektől a dolgoktól én abszolút nem tartottam. Nyilván kis félelemmel engem is eltöltött mindaz, amilyen hírek akkoriban már Hong Kong felől jöttek - a tüntetések, vandálkodások, gyújtogatások, rongálások és hogy mennyire nagyon rossz a jelenlegi politikai helyzet -, de valamiért eszembe sem jutott emiatt visszakozni és sztornózni az egészet.
A másik nagyobb dolog amelynek szervezése kitöltötte mindennapjaimat, az a szeptemberi dél-amerikai körutunk volt. (erről majd később)
Akárhova is utazzunk, azt mindig a saját szervezésünk által. Mindennek utána nézni, mindent lefoglalni, mindent leokézni, informálódni és a többi. Ez is rengeteg időt elvett, azt is el kell mondjam, eddig bárhova mentünk is, egyetlen út megszervezését sem éreztem ennyire "nehéznek", mint ezt a dél-amerikait. Valószínű az őrült nagy távolságoknak is köszönhető, nyilván. Meg persze annak, hogy ha az ember már azon a féltekén jár, az égvilágon mindent látni akar.. :)
Augusztus közepén költöztem vissza haza Svájcból Magyarországra. Tökéletes, fantasztikus, szavakkal leírhatatlan két hetet töltöttem itthon - és itt-ott nyaralgatva, fesztiválozással. Először jött a már szokásos Horvátország (és régi álmom, hogy végre eljussak a Sonus fesztiválra), majd itthon egy balatoni B my Lake levezető és még pár csodálatos nap itthon.
Szeptember elején indultunk el Rio de Janeiroba - útitársaim: tesóm, Vivi barátnőm (és egyben legnagyobb 'travel buddy'-m) és Niki (aki már Horvátországba is velünk tartott és Évi barátnőm által lettünk nagyon jóban). Tinédzserkori álmom volt ez a hely, amikor már korunk barátságfüzeteibe is mindig azt véstem, hogy a legnagyobb álom úticélom Brazília és Rio... százezer dolgot tudnék mesélni a Dél-Amerikában töltött 1 hónapról, számtalan kép - és videó anyagunk van és így szinte fél év távlatából is felfoghatatlan, hogy mi mindent láttunk és éltünk át ott abban az egy hónapban. Ezúttal Brazília, Peru és Kolumbia volt terítéken - azt hiszem amennyire lehetett kimaxoltuk ezt az egészet. Nem árulok el titkot ha azt mondom, nem mindig ment minden zökkenőmentesen és állati sok akadályba ütköztünk már utunk elején és közben is, de minden egyes stresszes pillanat megérte. Ezt a bejegyzést mégsem a dél-amerikai körutunk részletes elmesélésére szánnám (mert akkor valószínűleg hetekig itt ülnék), de Facebook-on az erre szánt albumomban rengeteg képet tettem leírással, valamint aki Instagramon követ, az is bőven többet olvashat egy-egy helyszínről, vagy sztorinkról. Ennek ellenére jöjjön pár szösszenet:
Miután hazaértünk Dél-Amerikából itthon töltöttem 2 teljes hetet, mielőtt megindultam volna Hong Kongba, ismét a világ másik felére. Vízum a kézben, közben persze nézegettem a lakhatási lehetőségeket, a munkalehetőségeket, de tudtam azt is, hogy ott, élőben minden sokkal egyszerűbb lesz majd.
A pillanatnyi rossz politikai helyzet ellenére is mindössze 1 hét alatt találtam munkát Hong Kongban. Hál'Istennek a hoteles "mókuskerékből" is ki tudtam szakadni egy picit - amit már régóta terveztem - és egy ausztrálok vezette 'fine dining' étteremben kezdtem el dolgozni, mint recepciós/hostess. Imádtam - de az egy hónapos próbaidő alatt sajnos megint rájöttem, hogy hiába jó arcok a kollégák vagy szeretem amit csinálok, ha a vezetőség ellehetetlenít mindent, akkor a dolgozó sosem lesz igazán boldog. Így volt egy sikeres váltásom és kerültem be egy spanyolok irányította hatalmas csoportba, akiknek 10-12 éttereme, bárja van Hong Kongban és kezdtem el dolgozni a TokyoLima nevű (japán/perui) bárban, étteremben, szintén recepciós/hostess pozícióban. Nem kell elmondanom mennyire szerettem az egészet - egyszerűen minden tökéletes volt és még abban is szerencsésnek mondhattam magam, hogy a munkahelytől körülbelül 10 percnyi sétára laktam (konkrétan az éjszakai élet kellős közepén).
Idei év legelején aztán következett egy szinte teljes hét Thaiföldön - igen, igen.. még mindig a legeslegnagyobb kedvencem az egész világon. Barátnőim társaságában töltöttünk pár napot Bangkokban, majd Phuketen. Semmi más affinitásunk és semmi más prioritása nem volt az útnak, csak a 100%-os pihenés - nagyszerű ételek, masszázsok, lazulás, buli és strand. Állati jóra sikeredett az egész hét és feltöltődve mentem vissza Hong Kongba január közepén. Egyébként akárhányszor is legyek Thaiföldön, akármilyen élmények is érjenek, minden alkalommal úgy érzem, hogy oda picit "haza érkezem".
Amint visszaértem Hong Kongba, kezdődött ez a nem kicsit "szerencsétlen" és nem túl boldog pár hét/ ami mostanra hónapokra nőtte sajnos ki magát. Január végén kitört a vírus pánik - az első pár hétben még viszonylag minden rendben ment, majd elkezdett kevesebb vendég jönni és szinte mindenki otthon maradt. Amint kiléptem az utcákra, úgy éreztem magam, mintha egy zombi apokalipszis kellős közepébe csöppentem volna. Hozzá kell tennem, nem féltem a vírustól, csak attól ami majd ezzel jár. A hely ahol dolgoztam szinte azonnal átállt erre az üzemmódra, úgy fertőtlenítettünk mint az őrültek és próbáltunk minden szabályt normálisan betartani. Mégis eljött a nap, amikor egy február közepi estén közölték, hogy sajnos nem tudnak tovább megtartani mint munkerőt, kaptam egy levelet, amelyben a jelenlegi szituációra hivatkozva azonnali leépítés következik, amibe sajnos én is beleesek (és mindenki más, aki még a 3 hónapos próbaidejét töltötte - többiek fizetetlen szabadságot voltak kénytelenek kivenni). Nem is mennék ebbe most még részletesebben bele, mert úgy gondolom van egy határ, amelyet az ember meghúz és azon belül dolgairól ír vagy beszél, de úgy gondolom ez az egész jelenlegi szituáció (vagy így, vagy úgy.. ), de előbb utóbb sajnos mindenkit érinteni fog. Legelőször persze az én szektorom, mert turizmus/vendéglátásban dolgozom. Ott és akkor egyszerűen nem láttam értelmét tovább maradni, mert a helyzet sajnos egyre rosszabb lett és képtelenség lett volna olyan körülmények között új munkát találni, amikor is mindenki a "túlélésért" küzd és azért, hogy ne kelljen régebbi dolgozóit elküldenie.
Én február közepén érkeztem vissza Magyarországra. Máig fájó pontom, hogy ez az egész így alakult és máig nem telik el nap, hogy ne gondolnék Ázsiára vagy Hong Kongra. Szerintem elsők között voltam, akiknek felcsillant a szeme - és ezzel megcsillant a remény, akik amint megtudták, hogy a helyzet kezd Kínában jobb lenni, esküszöm átfutott az agyamon, hogy vissza kellene menni (...) Viszont rájöttem, hogy a gazdaságnak azért ehhez több időre lesz szüksége, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, arról nem beszélve, hogy a vízumom is már csak október közepéig lenne érvényes (és így nehezebb azért 6 hónapra munkát találni). Tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik most sokkal rosszabb helyzetben vannak - hiszen a környezetemben is nem egy ember akad, aki hónapok óta tervezett valamit vagy éppen már nyakig benne volt valamiben és most mindent fel kellett adnia, vagy elveszítette a munkáját, vagy nem tudott elutazni és a többi. Nem okoskodni szeretnék én sem, de úgy érzem ebben a helyzetben már nincs olyan, hogy "dehát neked nagyobb a gondod, mint nekem", ugyanis ilyen szempontból mindenki más csónakban evez és mindenkire más hatással van/lesz ez az egész. Éppen emiatt is értek meg mindenkit, értem meg a különböző élethelyzeteket és szituációkat, de azt hiszem most picit tényleg le kell higgadnunk és nyugodnunk, mielőtt még jobban elmérgesedik a helyzet. Szomorúvá tesz ha belegondolok eddig mennyi minden rossz dolog történt mióta 2020 elindult.. és 3 hónapja még mit sem sejtettünk erről az egészről. Egyelőre még én is értetlenül állok a dolgok előtt, hogy miért történik ennyi szörnyűség, de próbálok pozitív maradni, előre nézni és hinni azt, hogy tényleg ennyi rossz dolog után valami nagyon jó dolog vár majd ránk.
Az itthon töltött 1 hónapom abszolút és majdnem teljes mértékben a munkakereséssel telt. Tisztában voltam azzal is, hogy most nem tudok 'lelépni' megint a világ másik végére (bármennyire is szeretnék:), mert ezek a költözködéseim, húzásaim azért mind-mind egy alaposan meggondolt folyamat után következett és se nem jártam most utána dolgoknak, se nem számoltam azzal, hogy most újra ebben a szituációban leszek majd - arról nem beszélve, hogy azért vízum, az anyagiak és megannyi utánajárás is elengedhetetlen egy olyan döntéshez, ha az ember tényleg messzebbre merészkedne. Emiatt döntöttem úgy, hogy egyelőre a nyári szezonra Európában maradok és minden lehetőségre nyitott leszek - persze van pár dolog a fejemben, de úgy érzem most jobb 'itthon' picit lehiggadni és alaposabban átgondolni a továbbiakat. Még mindig úgy érzem, hogy nem végeztem Ázsiával (ki hitte volna? - kezeket fel:D), de most próbálok arra koncentrálni, hogy ha lecseng ez az egész akkor egyáltalán munkához jussak, mert úgy hiszem nem lesz túl egyszerű a helyzet.
Közben jelentkeztem pár online angol tanítós sulihoz, ahol létre kellett hoznom egy profilt, feltölteni TEFL bizonyítványom és pár perces angol audiót, ez mind el lesz bírálva és talán összejöhet, hogy ezekben a hetekben taníthatnék angolt online - illetve segíthetnénk valakinek.
Ezzel egyetemben sokat olvasok, jelentkeztem egy online 'hospitality & event management" (bocsi, de ez angolul szebben hangzik - amúgy rendezvényszervező hehe) kurzusra, amit nagy örömmel végzek és tanulgatok. Megmondom őszintén sokkal jobban megtetszett így az utóbbi pozícióim és munkáim során az egész F&B részleg is, hogy kisebb rendezvények, eseményeket mi bonyolítottunk le Hong Kongban, szervezni, dekorálni és minden ami ezzel jár. Szívesebben orientálódnék inkább ezen a szektoron belül - legyen szó privát rendezvényekről, céges, sportesemények, fesztiválok vagy koncertek - úgy érzem most ez az, ami érdekel. És ezekben a "karantén hetekben" most éppen van időm ilyen dolgokat lebonyolítani és kicsit jobban beleásni magam az egészbe. Jaa, és a Duolingo (aki még nem ismerné) - az egyik legjobb és legegyszerűbb nyelvtanulós applikáció - na ezen űzöm most naponta a spanyolt.
Talán senki sem tudja meddig fog ez a helyzet még tartani, de talán idő és végre megfelelő idő ez arra, hogy "megálljunk", magunkba nézzünk és realizáljuk a valóban fontos dolgokat az életben. Nem szeretnék sok klisét most ide - ezeket úgyis szép számmal, sok-sok jó embernél olvasom már az elmúlt hetekben, de kérlek nagyon vigyázzatok magatokra és szeretteitekre!
A Hong Kongban töltött 4 csoda hónapot mindig egy hatalmas pozitívumként fogom emlegetni és emlékeimben megtartani. Rengeteg fantasztikus embert ismertem meg, szereztem pár magyar barátot is, megtapasztalhattam milyen egy teljesen új környezetben, más-más ázsiai nemzetiségekkel együtt dolgozni és egy 7 milliós kínai nagyvárosban élni a mindennapjaimat. Minden egyes percet imádtam - még akkor is, ha nem mindig volt egyszerű - és hálás vagyok azért, hogy ha csak ennyi időre is, de átélhettem ezt az egészet, ezt a pár hónapot, amely tényleg tele volt élettel. Ez a fantasztikus város mindig is az egyik legnagyobb kedvencem marad Ázsiában - hihetetlen sokat kínál kezdve a túra útvonalaktól, a csodás strandokon át a sosem alvó nagyváros feeling-ig. A mindenféle nemzet akik ott 'találkoznak', az ahogy a tradícionális kínai kultúra találkozik a modern nyugati világgal, a világ legfinomabb ételei és különlegességei - tényleg, legyen szó akármiről.
Most ennyi lettem volna - és talán nem kell várni megint másfél évet egy újabb bejegyzésre:) - de tudjátok milyen ez, ha már az ember benne van ebben az "Életnek" nevezett durva körforgásban - dolgozik, utazgat, élvezi és megpróbálja mindenből kihozni a maximumot. Mindenesetre tényleg nagy örömmel tölt el, hogy vannak még akik olvasnak, a közösségi média oldalain pedig tényleg azért követnek, mert érdekli őket sorsom és valóban az érdekli őket, hogy én milyen vagyok és hogyan éldegélek újabb helyeken, mindig újabb emberekkel.
Remélem Ti is jól vagytok és örömmel olvastok ma is; tényleg nagyon szépen köszönöm a privát üzeneket, hozzászólásokat, akármit - szuperek vagytok!
Halom puszi,
Vivi
