Otthon és itthon!

Bugyuta kis cím lett, de most jobb nem jutott eszembe és nem szeretném mindig ismételni magam. :)
Igen, megérkeztem (igazából már 3 napja)...
Gyorsan eltelt a kis szabadságom, de elmondhatom, hogy valamiért ezerszer jobbra sikeredett, mint anno a téli. Még az előző bejegyzésben írtam, hogy nem írok nagyon részletes beszámolót az otthon töltött minden napomról és mozzanatról - legyen elég annyi, hogy fantasztikus és szuper volt, totálisan feltöltődtem. Volt részem mindenben - sokkal több emberrel tudtam találkozni és elidőzni, rohantam ide-oda, találkoztam ezzel-azzal, megünnepeltem tesóm 18. születésnapját, a húsvétot, ettem és ittam szinte megállás nélkül, pihentem sokat, megejtettem a fogorvost és a fodrászt is és az egész "vakációm" megkoronázta még egy szombati ballagás is; Dorina barátnőm is elballagott. :) Tökéletes volt minden! Ezúton szeretnék Mindenkinek megköszönni mindent - nem is ragoznám ezt tovább, augusztusban úgyis mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk!

Még mielőtt elfelejteném; megvolt az Au Pair in America-s interjú is, ezen is túl vagyok...izgultam mint az állat, de sikerült és most nagyon boldog vagyok. Tudom, hogy ez még körülbelül a "semmi", mivel nagyon messze vagyok még a céltól, de nekem mégis már valami...Borzasztó nehéz volt eleinte mindenre angolul válaszolni, mindent angolul megérteni és felfogni, amiket kérdeztek. Mondanom sem kell, hogy minden németül villant be. Gondolom leszűrhető volt, hogy nem vagyok perfekt angolos, de ugye azért szeretnék nagyon kijutni, hogy az legyek. Néhány papírom megírása még folyamatban van, amik a jelentkezéshez kellenek - ezeket még fel kell majd töltenem az adatlapomra - és ha minden igaz, akkor május vége körül várhatom az első családok jelentkezését. Rettentő izgalmas lesz úgy gondolom, nagyon várom már! :)
Ugyanazon a napon sikerült találkoznom egy volt au pair-rel is, Csillivel. Ő másfél évet volt New Yorkban és rengeteget segített és segít nekem mindenben. Nagyon hálás vagyok neki, élőben is ugyanolyan közvetlen és aranyos volt, mint az e-maileken keresztül. :)
Erről most egy szót se többet, elnézést a kis kitérő miatt. Ha valakit esetleg bővebben érdekel, hogy mi merre hány méter, akkor e-mailben vagy itt-ott meg tud keresni. Ha valami jelentősebb esemény történik, azt majd a bejegyzésem végén mindig közlöm.

Hmm, akkor csapjunk a lecsóba! :D
Vasárnap délután fél 3-kor indult a vonatom Győrből. Biztos helyem volt, izgalomra semmi ok. Egy nagyon flegma csaj ült mellettem, titkon reménykedtem, hogy Bécsben majd leszáll, de amikor megjött a kalauz és megláttam a jegyén, hogy neki is Münchenig szól akkor elillant minden reménységem...A csajt akárhányszor megszólították németül (totál udvariasan meg minden) rántott egyet a vállán és lekezelően nézett mindenkire. Esküszöm wc-re is alig mertem tőle kimenni, már szinte vártam, hogy mikor szól be valamit. Útközben filmeztem, zenéltem - az utolsó 1 óra már valami örökkévalóságnak tűnt. Hat órás az út, de olyan kínban voltam, hogy ülni alig bírtam már. Pedig ez a hat óra igazán nem mondható soknak...Jaaa, és a legfontosabbat kihagytam; Orsival együtt jöttem vissza, de sajnos alig tudtunk beszélni az úton. Nem baj, jó érzés volt, hogy ott egy sorstárs is mellettem.
Andi volt olyan kedves és nagyon aranyos, hogy kijött elénk a pályaudvarra. Ölelkezés, puszihegyek, gyors dumaparti és már zúztam is az S-bahn-hoz. 10 órára értem Pöckingbe, de akkor már össze tudtam volna esni a fáradtságtól. A szülők még ébren voltak, aranyosan köszöntöttek, gyorsan elhadartam, hogy milyen  volt az út, majd jóéjszakát. Borzalmas éjszakám volt - amilyen fáradtan estem ágyba, olyan rosszul aludtam. Körülbelül 2.55-kor megébredtem és azután már csak 10 percekre tudtam visszaaludni. Nagyon fitten és üdén keltem hétfőn reggel, ragyogott a nap. Fiúk kedvesek és mézes-mázasak voltak (még!), Felix egész reggel az új foci csukáját mutogatta. Nekem az egász napom azzal ment el, hogy összekapartam magam és igyekeztem hozzászokni a helyzethez, hogy újra itt vagyok. Újra dolgozom, újra pénzt keresek, újra alkalmazkodom, gyerekeket pesztrálok és mégis boldog vagyok! :) Még akkor is, ha nem jó a "híres" német konyha...na de ezt majd a bejegyzés végén összegzem is kicsit.
Szóval hétfőn fürdés-hajmosás-bőröndkipakolás, ide pakolás, oda pakolás, bolt, séta, vasalás - minden, ami belefért 4 óráig. Mentem Felixért - egy gyerek helyett viszont egyből kaptam ötöt. Elias is jött velünk, itthon pedig már várt Robin, Adriano és Maxi. Lehet, hogy én vagyok fordítva "bekötve", imádom amikot az "én" fiaim mennek máshoz játszani, de annak valahogy mindig jobban tudok örülni, ha nálunk vannak minimum öten. Mert tudom, hogy akkor elvannak. Igaz, hogy néha rendet kell tennem, fegyelmeznem, az összes létező szemem rajtuk van és igen ott kell lennem testben-lélekben, de akkor is szeretem az ilyen helyzeteket. Semmi gond nem is volt, igaz Felix már hozta a formáját. Szegény szomszéd Petike is át akart jönni játszani és trambulinozni. Felix finoman szólva is elküldte melegebb éghajlatra, mondván, hogy már így is túl sokan vagyunk és ő különben sem a barátja. Kicsit rendre utasítottam az uraságot, hogy az szerintem egyelőre az én bajom, hogy ha ennyien vannak...valamint nem volt valami udvarias és barátságos a kedves kis szomszéddal. Persze az ember ilyenkor mintha a falnak beszélne - Peti fiú pedig maradt a helyén. :)
Megjöttek a szülők, eldaráltam nekik magyarországi élményeimet, meséltek ők is, majd vacsiztunk. Robinnak április 24-én volt a születésnapja, felköszöntöttem. Itt az a szokás, ha valakinek születésnapja van, akkor ő visz a suliba tortát, sütit, ételt - szóval amit kitalál. Kati hozott haza salátafejeket, apró paradicsomot, szőlőt, epret, kis virsliket, sajtot és hozzáláttunk "sündisznókat" gyártani. Én életemben nem láttam még olyan fazont, amit hétfő este 20 perc alatt négyen összerittyentettünk. Egy tálcát tettünk körbe salátával, majd a maradék salátafejet becsomagoltuk alufóliába. Három lett - három "sündisznó" ficegett a tálcán. Szőlő - eper, paradicsom - kis virsli és szőlő - sajt - szőlő kombinációkat szurkáltunk hosszú hurkapálcikákra, majd azokat a "sünik" hátába...fantasztikusan jól nézett ki a végeredmény és nagyon guszta volt. Már bánom, hogy nem fényképeztem le. Neki tudtam volna esni az egésznek, mindenkinek ajánlom, hogy ezt így egyszer (akármilyen alkalomra) próbálja ki, nem fog csalódni. Én is ki fogom - mert ez még nem haladja meg a konyhában nyújtott teljesítményem. :)
Kedden délelőtt Orsival voltam Münchenben. Anyuka kapott egy s.o.s hívást, hogy Felix délután szülinapra hivatalos (erről valamilyen okból kifolyólag senki sem tudott) és sürgősen gondoskodni kell valami ajándékról. Kati engem bízott meg, megyek Münchenbe, el tudom intézni. Róttuk a köröket a városban - olyan nagyon jó érzés volt megint ott lenni - vettem egy pár apróságot, majd beültünk a  mekibe kávézni. Elbeszélgettük az időt, 1 órakor már jöttem is haza. Fél 3-kor elmentem Felixért, egyből vittem is Leon-hoz, a zsúr helyszínére.
Irány haza, volt másfél óra szabadságom megint, tengtem-lengtem, filmeztem. Fél 5 körül befutott Robin és már azzal a kérdéssel indított, hogy Wii-zhet e?! Nem, most nem, majd ha apuka vagy anyuka hazajön (esküszöm már én unom ezt a választ és sajnálom szegényt). Ilyenkor ő mindig bepróbálkozik apukánál telefonon, aki rögvest meg szokta engedni. De most anyukát hívta, akinél semmi esélye nem volt, viszont nem tudom mi történt, de megengedte! Ejjha, csodák márpedig vannak ugye... :) Wii után kibontottuk a szülinapra kapott társasjátékát és azzal elvoltunk egy bő órát, majd otthagyott és elment ping-pongozni. Ismét kerekedett egy szabad órám. Megjött apuka, csevegtem vele - pedig nem sokszor szoktunk, de most volt idő. Annyira bírom egyébként, tök jó beszólásai vannak és nála nem érzékelem mindig azt, hogy "húú de nagyon német"... ez így viccesen hangzik tudom, de így van. Megjöttek a fiúk, vacsiztunk, majd elvonultam. Anyukát nem láttam - valamiféle megbeszélése volt este.

Naaa, de most egy kicsit kitérek erre az örökös "jövök-megyek" dologra. Tényleg nagyon-nagyon jó volt otthon. Hiába sokszor hangzott el a számból a mondat, hogy "de jó lesz már visszamenni!"...Egyébként talán az a legrosszabb pillanata az egésznek, amikor egyrészt búcsúzol itt mindenkitől és mindentől, majd annyira várod azt, hogy otthon láthass mindenkit, hogy az hihetetlen érzés...én például végigálltam már a Mosonmagyaróvártól Győrig tartó utat a vonaton. :) Majd lassan eljön a búcsúzkodás ideje otthon is, ismét mindentől és mindenkitől...majd "itthon" az öröm, hogy újra láthatom az ittenieket és visszakapom az életet, amit most egy évig élek. Különös egy életvitel ez. Közben arra gondolok, hogy állandóan csak költözöm - jelen esetben most négy havonta - és az otthon töltött vakáció alatt úgy élek, mint egy kempinglakó. Bőröndök ide, táskák oda...most ez van, ezt választottam és élvezem, csak ez a "jövök aztán megyek" szituáció ne lenne...Amikor az ember már megszokná azt, ami éppen van, kicsit elszokna attól, ami éppen nincs...és akkor jön újra a váltás. Ez erről szól.
Télen, amikor visszajöttem - bár nem írtam róla úgy emlékszem, de az első egy hét januárban nem volt valami mesés. Talán az volt itt töltött időm eddigi legrosszabb hete. Alig bírtam visszarázódni az egészbe, alig ismertem valakit (mindenki akkor ment el vagy haza végleg), tél volt, rossz idő...nem is sorolom tovább. Most viszont semmi ilyesmi érzésem nincs - talán ez a tavasznak is köszönhető, de leginkább szerintem annak, hogy a második négy hónapom sokkal jobb volt itt, mint ősszel - pedig aztán az sem volt semmi! :) És ha csak belegondolok abba egy pillanatra is, hogy előttem van még 3 hónap és a nyár...hát elég kecsegtetően hangzik na... :) Tervek vannak még, hoho - hogyne lennének, igyekszem még mindent megvalósítani itt, amit csak elterveztem, illetve a többiekkel elterveztünk, kihasználok minden lehetőséget és pillanatot, mivel legközelebb sajnos már "végleg kell" hazamennem...

Így elöljáróban azt hiszem ennyi. A héten már megyek takarítani a két kis "második" családomhoz is, szombaton hatalmas "welcome party" a többiekkel - alig várom már! :)

Minden jót és szép hetet Mindenkinek!

Puszi
:)