Újra itt - rövid időn belül. Ez lesz az utolsó bejegyzésem áprilisból, holnap reggel utazom haza és csak május 1-jén jövök vissza. Azt hiszem, hogy jót fog tenni ez a kis tíz napos feltöltődés; az, hogy mindenkit lássak és megöleljek, hogy nagyon sokat beszélgessünk, hogy ne én szolgáljak ki mindenkit, hogy akkor, annyit és azt egyek/igyak, amit csak szeretnék, akkor keljek, amikor csak akarok - no és a legfontosabb, hogy tíz nap gyerekmentesség! Szerintem felüdülés lesz és komolyan nagyon várom már! :) Úgy alakult, hogy elég sűrű kis szabadság áll előttem, megállásom nem lesz. De, úgy szép az élet, ha zajlik! Az otthonlétemről - mint ahogy a decemberi vakációm alatt sem - most sem fogok beszámolót írni, szép lesz jó lesz, de nem ide tartozik.
Nah, de ne ugorjunk ekkorát előre a bizonytalan jövőbe... :) Mesélek egy kicsit az elmúlt 2-3 napomról. Vasárnap ott hagytam abba, hogy roppant módon sikerült összecsapnom a blogbejegyzést - ezért elnézést kérek mindenkitől, de néha annyi minden ér egyszerre (akár röpke 2 nap alatt is), hogy képtelenség mindent leírni. Pedig higgyétek el, annyira szeretném. Ígérem, ami kimarad, azt majd szóban és élőben pótolni fogom. :)
Elég nyugisnak mondható a hétfői és a keddi napom. Hétfőn üdén és frissen keltem ismét - nem értem miért, de valahogy hétvége után mindig így sikerül. Délelőtt beugrottam még Szimivel Münchenbe, vásárolni szeretett volna. Jártunk jó sok helyen, láttuk jó sok mindent, de dél körül meguntuk az egészet és hazajöttünk. Ja, két pólóval lettem gazdagabb - hozzá kell tennem hogy elég jutányos áron. :) Itt is ki lehet azért fogni dolgokat.
Délután nekiugrottam még a maradék vasalnivalónak, majd mentem Felixért. Eljött hozzánk Elena (Elias húga, náluk takarítok és náluk voltam babysittingelni szerdán). Először megetettem őket fagyival, aztán trambulin, Robinnal focizgattam kicsit. Ja, poén: jött két kertész (igen, már megint - vagy még mindig?!), akik megálltak az udvar elejében, mi pedig a teraszon voltunk. Felix odament spanolni hozzájuk egy kicsit és gondolom megkérdezte tőlük az egyik kertész, hogy ki vagyok és honnan vagyok...mert, amikor odamentem és kérdezték, hogy "jééé, te tényleg Oroszországból jössz?" Hmm? Mondom, nem, még csak véletlen sem onnan. Végülis Felix képben van, szerintem. :) Lehet, hogy még Katja-nál tart...?! De aranyos azért. :) Lehet, hogy ezek után már az összes au pair-re azt fogja hinni, hogy orosz.
Az idő hamar eltelt, eljött a vacsiidő. Uwe mondja, hogy a teraszon terítsek meg, mert jó idő van, kint eszünk. Mondom, oké. Jön Kati, első kérdése, hogy kinek az ötlete volt az, hogy a teraszon együnk, mert milyen hideg van...bumm, Uwe terve fuccsba. Végülis elmajszoltuk kint a kenyeret, de nekem sem volt túl kellemes a 10 fokban eszegetni, anyuka pedig majdnem minden második mondatába beleszőtte azt, hogy ez hülye ötlet volt, nagyon hideg van, mindjárt megfagy, menjünk be...na jó, tovább nem sorolom...
Kedd - mit is mondhatnék? :) Ittlétem alatt fordult először az az eset, hogy elaludtam. 7.10-re volt állítva az ébresztőm, anyuka 7.40-kor kopogtat, hogy élek e még?! Félkómásan ajtót nyitok, mondom élek és virulok. Sűrű bocsánatkérés, de baromi aranyos volt, azt mondta, hogy ez előfordul és készülődjek nyugodtan, mert már esznek. Valami 5 perc alatt összekaptam magam, gyerekeknek hamar megcsináltam a tízórait, leszedtem az asztalt és mentünk az oviba - immáron utoljára (persze csak áprilisban).
Délelőtt nagy munkában voltam, fürdőszoba kitakarítása, szobám rendberakása, bőrönd becsomagolása, ide pakolás, oda pakolás, gyors eszmefuttatás, hogy vajon mit sikerül majd itt hagynom... :) Tündi ugyan hazavitte a másik bőröndöm, tele téli cuccal, kabátokkal, pulcsikkal mindennel, de azt kell, hogy mondjam; alig fértem el ismét. Az, hogy lesz a bőröndöm, nem jelenti azt, hogy ez minden. Ugyanis társul mellé körülbelül három kézi cuccos is. Már látom magam, ahogy holnap reggel, fél hulla formájában masírozok a müncheni Hbf-en...és gondolom millió ember lesz majd mindenhol, mindenki utazik haza. Nem gond, túlélem. Volt már rosszabb is.
Kedden délután már 3-kor el kellett hoznom Felixet, természetesen megint menni akart valakihez - megint csak azt tudom mondani, hogy szuper könnyű dolgom van - gondoltam én, aztán még csak ezután jött a neheze. 5-kor mondom elmegyek Felixért, meg vagyok bízva, hogy időben legyen itthon. Már amikor meglátott elkezdett kiabálni, hogy még nem akar hazajönni, még valamit csinálni akarnak és hozzátett egy nagyon nem kellemes szót is (nem írnám le, de a csúnyább szavak csúnyábbika!) Engem abban a pillanatban elöntött a méreg és még csak vissza sem tudtam szólni semmit, mivel a másik kisfiú anyja ott állt mellettem...nagy erőfeszítésembe telt elszámolni tízig, hogy ne mondjak valami olyat, amit még magam is megbántam volna. Annyiban hagytam, nagynehezen haza indultunk, de már az úton mondtam neki, hogy ha még egyszer nekem ilyesmit mond, annak következményei lesznek. Gondolom érzi a kiskrapek, hogy az égvilágon semmit sem tudok vele csinálni - nem megengedett, így nyeregben érzi magát és az arcomba röhögött, gúnyosan megkérdezve, hogy ugyan mit csinálhatnék én vele?! Ott már nagyon-nagyon ideges voltam, ideértünk a ház elé, odaálltam elé és valósággal ordítottam vele, hogy állítsa le és fogja vissza magát - ennek ellenére ő tovább röhögött...ez volt a legidegesítőbb. A csúcs ilyenkor az, hogy a fejem kb. háromszorosa volt az alapnak, olyan dühös voltam, mint ittlétem alatt még soha - no és a tehetetlenség! Hogy nem tehetsz semmit, nem bánthatod, nem érhetsz hozzá, magyarul nem beszélhetsz neki - illetve beszélhetsz, csak nem érti, de párszor elküldtem melegebb éghajlatra. Az összes létező "csúnya" szó elhangzott szerintem. Németül pedig nem merek, mivel hallja a fél utca és én lennék az utolsó nem normális, aki terrorizálja szegény gyereket. És hogy őszinte legyek, németül nem tudnám annyira kifejezni magam, mivel 2-3 szón kívül nem valami gazdag ilyen téren a szókincsük...szóval elkezdtem csapkolódni, lerántottam a garázsajtót és otthagytam a gyereket; csináljon amit akar. Nem hazudok, de negyed óra tuti kellett, amíg lehiggadtam és az első utam a fürdőszobába vezetett, hogy felmosakodjak. Ennyire itt még senki sem húzott fel, mint Felix azokban a pillanatokban. Tudom, hogy nem kellene felvennem az ilyeneket, de akkor is, nekem egy 6 éves ne mondjon olyanokat, amilyeneket mond. A másik dolog, hogy nekem ez a család nem fizet annyit, hogy még azokat a dolgokat is el kelljen tűrnöm, amiket a neveletlen gyerekük néha a fejemhez vág...
Robinnal kivonultam a trambulinba, tök jól elvoltunk, nevetgéltünk, ugráltunk - őt nagyon szeretem! Komolyan. És nehogy azt higgyétek, hogy ilyen kis "gyerekgyűlölő" vagyok, de biztos vagyok benne, hogy kevés ember viselné még el Felixet. Ebben 100%-ig biztos vagyok. Aztán természetesen Felix jött utánunk, de ezúttal Robinnal veszett össze cefet módon. Megint jöttek a trágár szavak, sírás-rívás, majd hála istennek befutott anyuka...Felix elvonult vele, de felment az emeletre és az ablakból nézett minket tovább, nyújtogatva a nyelvét és kiabálva a hülyeségeit. Fúúú, komolyan mondom, nagyon ideges voltam. Ezt egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy lehet valakiben ennyi rosszindulat, hogy lehet valaki ennyire flegma, neveletlen, lekezelő, barátságtalan és szemtelen?!...
Most nem megint panaszkodni akartam, de ez egyszerűen jött...csak nehogy úgy tűnjön, hogy itt mindig minden tökéletes. Jó, most sokan biztos azt mondjátok, hogy csak gyerek, hagyjam rá és ne foglalkozzak vele. Valószínű, hogy másoknak én is ezt mondanám. Könnyű ez így, de amikor neked mondja, téged éget és tehetetlen vagy akkor egyszerűen elszakad az a bizonyos cérna...És miért vagyok én köteles mindent tűrni tőle? Az oké, hogy az au pair-je vagyok egy éven keresztül, ezért én pénzt kapok és jó világom van, de azért vannak bizonyos határok, amik már az én tűrőképességem is súrolják...
De mindegy, hagyjuk is. Nem szeretnék erről többet beszélni. Különben is lehiggadtam már, de a tegnapi délután "vitt mindent".
Ma pedig - azaz szerdán, délelőtt 11.20-kor felszálltunk a Naumburgba tartó vonatra. A két fiút szállítottam a nagyszülőkhöz, ugyanis nyaralni mennek a tavaszi szünetben, de Katiék csak így tudták megoldani. A vonatra egy rossz szavam sem lehet, ICE-vel mentünk, totális összkomfort minden téren, keleti kényelem, légkondi, áram és miegymás...Személy szerint azt hittem, hogy majd a fiúk nem fogják bírni a 4 és fél órás vonatozást, de semmi gond nem volt, azt leszámítva, hogy 10 percenként kérdezték meg, hogy mikor érünk már oda. Robin kiolvasott egy könyvet (na, ezen is meglepődtem), Felix is elült a popsiján, kártyáztunk meg ilyesmi dolgok. És elég hamar el is telt az idő. Hát de ami az út csúcspontja volt, hogy mondom kimegyek wc-re, Felix már ugrott is megmutatni, hogy hol találom és hogy működik - mert ugye minden gombnyomásra meg érintésre megy, és ez roppant módon tetszik neki. Mutogatja ott nagyban a dolgokat - a wc amúgy nagyon fullos volt, én ilyet vonaton még nem láttam -, bezártam magam és ugye kijelzi, hogy vannak, de Felix mondta, hogy megvár. 1 perc nem telt el, kinyílik az ajtó...úgy megijedtem, hogy ne tudjátok meg, a kissrác meg belép csak és mutogatja tovább, hogy melyik gomb mire való. Úristen! Mondtam neki, hogy azonnal zárja vissza, de mondanom sem kell, hogy akkor már totál késő volt. Jah, és a wc ajtaja nem akkora, mint a normális vonatkonon, hanem két méteres távolságra kinyílik kb...utána röhögtem magamban, mondom ilyen a világon nincs :D Jah, a kiskölköknek annyi cucca volt, hogy egy hétre nem megyek annyival sehova - még lány létemre sem. :) És persze mindent nekem kellett ide-oda cipelni - hatalmas gyerekülés, két roller, két gurulós bőrönd, két hátizsák...na jó, Robin segített néha.
A tájról annyit, hogy nem hozott lázba. Ha ötven alagúton nem mentünk át, akkor egyen sem. De én még mindig úgy vagyok vele, hogy Bajorországnál jelenleg nekem itt nem tudnak szebbet mutatni! :) Ezek a helyek, ahol áthaladtunk totál sivárak voltak, sehol egy tó vagy egy hegy...már alig vártam, hogy visszafele vonatozzak, München felé. Vettem egy perecet Naumburgban, de esküszöm még annak is más íze volt, mint "itthon". A nagyszülők baromi rendesek voltak amikor megérkeztünk. Ők Kati szülei egyébként. Nagyölelés, puszi-puszi, segítettem a kocsihoz vinni a csomagokat, fagyit akartunk venni, de nem volt a közelben, ezért még maradtak velem fél órát, majd a hátralévő fél órát már egyedül vártam meg. Kaptam tőlük húsvétra kis csomagot - pénzt és édességet, amire egyáltalán nem számítottam, majd búcsúzáskor is kezembe nyomtak még pár eurót, nehogy éhen és szomjan haljak... :) Több, mint rendesek! A vonat természetesen 20 perc késéssel érkezett, de mondanom sem kell, hogy a visszafele úton már minden bajom volt. Tömve volt az egész vonat - de úgy, hogy fullon -, már azt sem tudtam, hogy helyezkedjek, még hány filmet nézzek meg (jah, ezt a bejegyzést is a vonaton írtam, de így legalább nem csaptam össze)...csak 4 órás út volt, de még akkor sem tűnik olyan messzinek München, mint amikor Győrből jövök, mint most tűnt. Megintcsak jó volt megérkezni na... :) Itthon megvárt még a család, leadtam az infót, hogy minden rendben volt, a fiúk "angyalok" voltak és elköszöntem...
Most pedig itt ülök a szobámban, elvégzem az utolsó simításokat a cuccosaimon, reggel pontban 4.50-kor kelek és fél 8-kor már a vonaton ülök - útban Győr felé! ;)
Nos, kedves olvasók, hamarosan találkozunk! Májusban pedig ismét jövök a bejegyzésekkel.
Nagy ölelés és puszi Mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése