2011. augusztus 15., hétfő

Búcsúzom...

...Legalábbis próbálkozom...Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lehetne egy ilyen fantasztikus évtől búcsúzni!? Egy "csűsszel" nem intézhetem el a dolgot...Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy eddigi életem legszebb, leghasznosabb és legszuperebb évén vagyok túl!
Valószínű, ha könyvet írnék sem lenne elég. Rengeteget tudnék ide mázolni mindenről, de nem teszem. Helyette megpróbálom "röviden" összefoglalni a számomra legfontosabb dolgokat, legmeghatározóbb eseményeket és a legfontosabb embereket, akiket itt megismertem.
A kezdetek. 2010 nyarán határoztam el, hogy belevágok. Volt osztálytársam, Kriszti volt a legnagyobb ösztönző erő (sosem lehetek majd neki elég hálás ezért), a családkeresés viszonylag gyorsan zajlott és arra a helyre, ahhoz a családhoz kerültem, akik az elejétől kezdve a legszimpatikusabbak voltak. Nagy reményekkel nem vágtam neki az útnak, nem mertem nagyot álmodni - akkor még nem voltam tisztában vele, hogy mi mindent lehet kihozni egy ilyen évből - azzal a tervvel mentem, hogy ha egy év után haza kell jönnöm, normálisan beszéljek németül.  Azt hiszem ez sikerült is. A családtól és a gyerekektől rengeteget tanultam, ezt a nyelvtudást pedig már nem veheti el tőlem senki. És remélem, hogy felejteni sem nagyon fogok. Leendő au pair-eknek csak táncsolni tudom, hogy ha nyelvtanulás céljából mész ki, akkor ne magyar családhoz menj! Ennek én semmi értelmét nem látom. Persze mindenki maga dönti el, hogy miért is megy - de ugye a többség nyelvet tanulni, mivel ennek ez a legegyszerűbb módja. Tavaly szeptember 8-án érkeztem - szóval egy teljes évet sem töltöttem kint, mégis nagyon soknak tűnik és gyorsan elrepült. Szeretném inkább azokat a gondolatokat összeszedni, amik a fél éves bejegyzésből kimaradtak.
A német "családom" mondhatni tökéletes volt - bár tudom, hogy ezt írtam már. Tovább keresve sem találhattam volna jobbat. Tudom, hogy rengetegszer tettem rájuk nem túl kedves megjegyzéseket, vannak hibáik és ők sem tökéletesek. De tökéletes család nem létezik! Talán az első fél évben láttam őket annak. És mint minden és mindenki másnak, később jöttek csak elő a hibáik - vagy én figyeltem fel rájuk később!? Nem tudom...Ezek a hibák viszont lehet, hogy csak engem akasztottak ki néha, nekik ez a megszokott kerékvágás, a mindennapi rutin. Itt szeretném megragadni az alkalmat és tanácsként leírni, hogy semmiképpen se legyen au pair az, aki türelmetlen, aki alacsony tűrőképességgel rendelkezik, aki nem bír alkalmazkodni és aki hamar felhúzza magát a legapróbb dolgok miatt is. Legelőször most ezek jutottak eszembe, mivel szerintem ezek a legfontosabbak.
Kezdjük az elején. Aki volt már au pair, az nagyon jól tudja, hogy éppen úgy számít a hely, ahol egy évig lakni fogunk, mint a család. 50%-50%. Mert hiába jó a család és rengeteg a szabadidőd, ha nem tudsz mit kezdeni magaddal egy isten háta mögötti faluban, ahol rossz a közlekedés is. Másrészről lehet jó a hely, lakhatsz a város kellős közepén, ha a család és a gyerekek pokollá teszik minden egyes perced. Embere válogatja ezt is, kinek mi a fontos. Én mégis kicsit olyan vagyok, hogy hiába van/volt néha bajom a családdal - és itt említeném meg ismét, hogy tökéletes család nincs! -, de a hely, ahol laktam, a tó, a város és minden - na ezek bármikor kárpótoltak, mivel szívesen laktam ott, ahol. Azt hiszem érzitek, hogy ezzel mit szeretnék mondani...A család tökéletessége és eközött próbáljon mindenki különbséget tenni! Számít a hely - én ezt tudom mondani. De valószínű, hogy aki soha nem volt au pair, az sosem értheti ezt meg. Mert a kívülálló csak azt látja, hogy jajj de milyen normális családom van - és nem látja azt a tényt, hogy a világ végén lakik valaki és megöli az unalom, mivel "el van zárva".
Folytatnám a dolgokat azzal, hogy alkalmazkodóképesség...Nem azért mentem és az emberek többsége nem azért megy külföldre, hogy ugyanazt csinálja, ugyanazokat a dolgokat egye és igya, mint itthon. Nem azért, hogy ugyanolyan emberekkel legyen egy ugyanolyan környezetben. Én az új miatt mentem, a más miatt, a kihívás és a kaland kedvéért. Sokat panaszkodtam az ételekre, de ha jobban belegondolok, egy csomó ételt ott szerettem meg, valamint kipróbáltam olyanokat is, amiket életemben nem ettem még vagy rájuk sem néztem. Hiányzott a magyar konyha, de így is túléltem. Nem gondoltam volna, hogy a Tündi által készített paprikás csirkének vagy rakott krumplinak ennyire örülök majd, mint akkor ott kint...
Megszoktam a család szokásait - bár bevallom, sokszor húztam a szám -, de tudtam, hogy ott én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell. Az ember lényét és gondolkodását is merőben megváltoztatja ez az egész. Ezt most nem feltétlenül csak az au pair-kedésre értem. De amíg más munkahelyen végzel és hazamész, addig ott végzel, de nem mész haza - legfeljebb le vagy fel pár lépcsőfokot - a munkahelyed az otthonod és az otthonod a munkahelyed. Viszont sokkal bátrabb leszel, mondhatni "megedződsz". Az önállóságról ne is beszéljünk - idővel majd nem okoz gondot németül/angolul ismerkedni, intézni az ügyes-bajos dolgaidat, eligazodni itt-ott. És akkor még itt van ez a "fizetés dolog" is - ki ahogy nézi, hogy fizetés-e!? Ja, és hogy ez munka-e?! Van olyan, aki 1000 eurót, valaki 500 eurót, valaki 260 eurót és valaki 100 eurót keres. Tényleg így van. Mindegyikre tudok példát. Tök mindegy, hogy mennyi pénzből gazdálkodsz, ezt te fejben már úgyis eldöntötted, milyen céllal jöttél ki. Gyűjtögetni, élni vagy csak tengődni. Valószínűleg ezt is sokadszorra írom le, de itt nagyon kevés ez az egységes 260 euró. Próbáljon meg kimenni valaki és egy hónapig abból élni! Tudom, hogy volt hol laknom, volt mit ennem és ez a zsebpénzem volt csak. Na ha már így nézi az ember, akkor egyből más a helyzet. Itthon alapesetben keresnék ennyit (egy nem túl jó munkával) úgy, hogy napi 8 órát végigdolgozom. Most nem a színvonasalabb munkákra gondolok. Ja, és akkor otthon ebből még fizessem ki a lakást, egyek és igyak, fizessem be a számlákat, szórakozzak és utazzak is. Na ez a nem mindegy! Én ott az utóbbi két említett dologra kapom ezt a 260 eurót. Itthon hol szórakozok és utazgatok el ennyi pénzt? Persze van olyan, aki megteheti, de én itt most az átlagemberre gondolok. Az is igaz, hogy ott sokszor megvettem olyan dolgokat, amikre otthon rá sem néztem volna. Mivel egy idő után euróban gondolkodsz és rájössz, hogy ott nem az a megszokott rendszer van az árak világában, mint itthon. Ha minden egyes vásárlás, evés, utazás előtt erre gondoltam volna, akkor a legfontosabb dolgot felejtettem volna el; ÉLNI! Hányszor belegondoltam például abba, hogy ott nekem 3 és fél óra munkáért 12.000 Ft-ot fizettek, itthon ez 1500 Ft körül lenne?! - mélyen elgondolkodtat. Tudom-tudom, ne hasonlítgassam össze Magyarországot és Németországot...
Ejtenék pár sort a mindennapokról és a családról is. Ugye említettem már, hogy az első 3 hónapban minden szép és minden jó. Aztán feltűnik ez-az...és én minden egyes alkalommal fel tudnék robbanni, amikor a 9 éves gyerek nyafog egyet (mert nincs kedve megkenni a kenyeret és nem azért, mert nem tudja!), az anyja pedig azonnal megkeni neki. Vagy amikor nem bírja előkeresni a sportfelszerelését, mert nem tudja hol van (de tudja!) - nem cselédnek és szolgálónak vagyok ott, sosem csináltam meg nekik, de a szülők bezzeg...! Leírva ez nem nagy cucc, de volt pár pillanat, amikor azt hittem, nyomban felállok az asztaltól és otthagyom őket. Ami "tetszett" még, hogy én kössem le a gyereket (úgy, hogy soha semmihez nincs kedve), de ha ők vannak velük hétvégén, akkor mehet a tv és a wii egész nap. Ezt "imádtam". A gyerekek neveletlenségét és viselkedését most nem vesézném ki újra - mondhatni kritikán aluli. Nem arra lettem hivatva, hogy a 6 éves gyerek semmi tiszteletet nem mutatva elküldjön "melegebb éghajlatra", de itt jön elő az, hogy tűrsz, nem érsz hozzá és nem kezded el szidni németül (magyarul megtettem, jól esett, de semmit sem értem el vele). "Tetszett", hogy mindig ráfogták a csokira és édességekre, ha nem volt normális a gyerek...haha :) Tulajdonképpen az egész rendszert nem értem ott. Elhiszem én, hogy nagyon sokat kell dolgozniuk, sokszor vannak úton meg ilyesmi, de otthon az én anyumnak és apumnak is nagyon sokat kellett dolgoznia, mégis felneveltek engem és a tesómat, főztek, mostak ránk, sőt még vasaltak is - mindent au pair segítség nélkül. És nem is ez a lényeg, mert segítek én és ugye hasznos dolog ez az au pair-kedés, de amikor a gyereket semmi önállóságra nem bírják nevelni, az azért kemény...Mert kell neki egy játszótárs, egyszerűen nem találják fel magukat még így sem, hogy ketten vannak.
A szülőkkel inkább munkakapcsolatom volt, mint sem belsőséges. A legszükségesebb dolgokat elmeséltük egymásnak és megbeszéltük, de ezen kívül semmi. Nem sűrűn láttam a szemükben azt a fenenagy érdeklődést...De ez így éppen jó volt. Sokszor sokan hangsúlyozzák, hogy micsoda jó az, ha a család az au pairt a lányaként kezeli. Nem, nekem tökéletesen megfelelt így. Van nekem anyum és családom. Néztek biztos nagyokat, amikor hétvégente körülbelül 10 percet láttak... :) A szabadidőmmel meg ugye én rendelkezem. Egész héten velük voltam, csináltam amire megkértek, mentem velük, ha éppen hívtak, de a hétvége az más. Akkor szabadultam ki, beszéltem sokat magyarul, voltam azokkal, akikkel igazán jól éreztem magam, tettem olyan dolgokat, amiket szerettem volna, mentem azokra a helyekre, ahova vágytam. Most pedig elérkeztem ahhoz a részhez, ahol külön ki fogom emelni mindazokat, akik részesei voltak a kinti életemnek és akik nélkül ez az egy év szerintem fele ennyire nem sikerült volna ilyen jól. Időrendben kezdem, valakiről többet is írok...
Ősszel, a nyelviskolában ismertem meg Annamarit és Zsuzsit. Örültem a magyaroknak, de jóba lettem egy spanyol lánnyal, Celia-val is. Egytől-egyig nagyszerű emberek. Celia-val sokat lógtam együtt hétközben is, jól kijöttünk egymással, majd novemberben hazament. Annamarival még Oktoberfesten is voltunk együtt, rettenetesen bírom a csajt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot - sajnos ő is itt hagyott ősszel, jelenleg Hollandiában au pair. Szintén ősszel (Annamarin keresztül) megismertem Krisztit. Ők együtt voltak au pair-ek Hamburgban. Vele is a kezdetektől fogva jól kijöttem, ő egy nyelviskolába járt Münchenben Andival és Adrival - így hát egyből egy kisebb banda tagja lettem. Decemberben jött Orsi. Vicces, otthon 20 km-re lakunk egymástól, mindketten Pápára jártunk suliba. Egy közös ismerős által az anyukája felhívta az én anyum, hogy keressem meg itt kint a lányát, "haverkodjunk" össze picit, mert egyedül érzi magát. Ez is megtörtént. Majd mielőtt csatlakozott volna a kis négyes fogatunkhoz, jött a feketeleves - Kriszti és Adri végleg hazamennek. El voltam picit szontyolodva, de éreztem, hogy lesznek itt még ismerősök...Januárban visszajöttem téli vakációmról, a sors fintoraként pedig Andi és Orsi egy nyelvsuliba jelentkeztek - összeismerkedtek az én segítségem nélkül. Orsi és Andi fantasztikusak, valahogy mindig egy kalap alá veszem őket, kint ők voltak a "nagyok", az anyáskodóbbak, mindig megmondták, ha valami hülyeséget csináltam vagy csak készültem rá. Őket ismerem a legrégebben, hihetetlen jó emberek, segítőkészek, érdeklődőek és jószívűek. Ők voltak azok, akik elhalmoztak mindig minden földi jóval. :) Köszönök mindent lányok! Orsi, szeptemberben itthon találkozunk! Andi, Oktoberfestre igyekszem visszamenni és akkor ismét "belecsapunk a lecsóba"! :) Aztán Orsi közbenjárásával megismertem Ágit is, bár vele 3-4 alkalommal találkoztam csak...Szintén január-február körül ért pár kellemesebb meglepetés is. Tamara ide költözött mellém, Niederpöckingbe, egy volt magyar au pair ajánlott be nála, mint a környék "jó arcát" - ezen még mindig jókat derülök :) Majd facebook-on megkeresett Szimi, csakis a véletlennek köszönhetően talált rám. Szimplán olyan embert keresett, aki szintén a környéken lakik és dolgozik. Mákja volt. Áprilisban megérkezett Gergő - Magyarországon egy faluban lakunk, Erasmus ösztöndíjjal áprilistól augusztusig Münchenben tanulhatott. Tamara pótolhatatlan és nélkülözhetetlen. De ismernetek kellene. Ilyen pörgős embert még nem láttam. Sosem panaszkodott semmire, a mának él és kihasznál minden lehetőséget, ami csak adódik. Hozzá kell tennem, hogy olyan családnál van, ahonnan két au pair lelépett már - Tamara viszont bírja a gyűrődést, sőt szereti is csinálni. Szintén fantasztikus ember! (tudom, hogy már megint sűrűn használom a "fantasztikus" szót, ígérem igyekszem gyarapítani az ilyen és hasonló szavakkal a szókincsem...). Szimi kis aranyos, szerényebb (na nem minden szituációban), elég sok közös van bennünk, vele tartottam mulatós zenés esteket a "szürke" hétköznapokon, vele veséztem ki az összes filmet akár még hajnali 1-kor is, vele nagyon megegyezett az ízlésem minden téren, volt olyan, hogy csak egymásra néztünk és már tudtuk is, hogy mire gondol a másik. Csajok, nektek is nagyon köszönök mindent! Szimi, augusztus végén találkozunk! Tamara, veled pedig remélem, hogy Oktoberfesten! ;) Májusban pedig csatlakozott kis csapatunkhoz Zsuzska is - szintén egy faluban lakunk itthon. Igen, egy olyan faluról van szó (Lovászpatona), ahol mindössze 1300 ember él, de mi hárman mégis egy helyre kerültünk, ugyanarról a helyről. Ez számomra még mindig hihetetlen! :) Zsuzska nagyon hamar beilleszkedett közénk, az elejétől fogva mindenkivel remekül kijött. Itthon jóformán nem is ismertük egymást, pedig tényleg egy faluban lakunk, de München még így is összehozott minket. Annyira boldog vagyok, hogy jobban is megismerhettem. Rettentő klassz és belevaló csaj ő is, köszi mindent Zsuzska! Veled itthon találkozunk még! ;) Sajnos a májusi hónapban elbúcsúzott tőlünk Tamara - az au pair-kedésének lényege az, hogy 3 hónapot itt, 3 hónapot otthon tölt. Az ő helyére megérkezett az egyik barátnője, Dóri - ezzel párhuzamosan Varga Zsuzsi (akit a nyelvsuliban ismertem meg) elköltözött az addigi családjától és a helyére megérkezett Szimi egyik barátnője, Reni. Dóri is aranyos, csendes csajszi volt, sajnos vele csak két hétvégét tölhettünk együtt, mivel neki két hetente hétvégén is dolgoznia kell - csak úgy, mint Tamarának. Rencike pedig olyan édes és annyira hiányzik. A többiek is, de őt hihetetlen, hogy mennyire megkedveltem, pedig csak másfél hónapot töltött velünk. Sírt, amikor elbúcsúztunk és nem akart hazajönni sem. Ezt teszi az au pairkedés és mi, láthatjátok... :)  Én nem tudom minek köszönhetően, de mindenki olyan kedves és aranyos, hogy szuper. Ennyi jó ember egy helyen... :) Aztán - ha csak egy nap erejéig is - de volt nekünk egy Krisztink. Kriszti osztálytársam volt a szakközépiskolában, tavaly bankett óta nem láttam és Passau mellett au pair-kedik. Júliusban ő is tiszteletét tette nálunk, megismerte kis bandánk apraját-nagyját és megmutattam neki a várost.
És...vannak a "blogkapcsolataim" is - szerintem csak én hívom így, de aranyos kifejezés. Blogokon keresztül találtam rá Renire, Dórira és Kittire is. Néha beszélek velük, néha tanácsokat kértünk/kaptunk egymástól, mindhárman hihetetlen segítőkész és aranyos emberkék. Azt hiszem, hogy összeköt minket a "munka", sorstársak vagyunk. Mindhárman vezetnek blogot, ha kíváncsiak vagytok rá, akkor a jobb szélső oszlopban megtaláljátok a blogok címét! Kitti mondhatni közel lakott hozzám - másfél órányira Münchentől -, így május utolsó vasárnapján ő is meglátogatott, majd tartottam neki egy kisebb idegenvezetést a városban. Annyira jóban lettünk és megkedveltük egymást, hogy megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk még. Így esett, hogy júliusban nálam töltött egy hétvégét, ő is megismerte a többieket, elvittük bulizni, megmutattuk neki a kedvenc helyeinket - fantasztikus volt! Nagyon sajnálom, hogy nem München közelében lakott, remekül beilleszkedett közénk és máig is úgy gondolok rá, mintha köztünk lett volna minden egyes alkalommal.
Nos így röviden csak, de ők azok és ők voltak azok az emberek, akik miatt ez az évem felejthetetlen lesz. Mert így is szép és tökéletes volt minden, de valljuk be az ember azért jobban elvan és feltalálja magát, ha körülveszik a barátok és mindig van kivel megbeszélni a dolgokat. Csajok! Nagyon szépen köszönök Nektek mindent! Annyira hálás vagyok mindenért, hogy azt elmondani sem lehet. El tudjátok képzelni, hány boldog pillanatot szereztetek nekem!? :) Nem hiszem, hogy el tudjátok. Sohasem foglak Titeket elfelejteni, mert ez már a "mi Németországunk" marad! Azok a dolgok, amiket a blogba nem írtam le soha, amiket közösen átéltünk - egy életre szóló élmény lesz minden. És örömmel tölt el, hogy ha majd egyszer úgy döntök, hogy oda megyek vissza, ott telepszem le, akkor ott is lesznek olyan emberek, akik várnak. Eszméletlen módon fogtok hiányozni - már most tudom. De hiszem, hogy ez így nem ért véget - találkozunk mi még, ebben biztos vagyok! :) Vigyázzatok magatokra és egymásra, élvezzétek München forgatagának minden percét - immár nélkülem, szerintem menni fog így is :) Aztán a csajokon kívül még nagyon sok mindent köszönhetek Tündinek és Lillának is. Akármi volt, őket mindig hívhattam, mindig kereshettem. Sosem lehetek nekik igazán hálás! :)
Akiket még mindenképpen szeretnék megemlíteni, az Zsolti (Orsi barátja, Schluckaufban ismertük meg, pultos) és Norbi (Andi barátja, 35 millimeterben volt mixer), nekik is nagyon sok mindent köszönhetek - kaja és pia például... :) A fent említett embereken kívül még voltak jó páran, akik csak emaillel kerestek meg vagy éppen levelezgettünk facebook-on, au pari-ek és nem au pair-ek egyaránt. Mindenkinek nagyon jól estek a szavai, még így idegenként is simán "el tudtunk beszélgetni" egymással.
Az otthon hagyott barátoknak, családnak, ismerősöknek, haveroknak  is szeretnék mindent megköszönni, hogy akármi is volt - még ha hetekig beszélni sem tudunk - , akkor is vártak vissza, érdeklődtek és kérdeztek felőlem! Ezer és millió hála és köszönet mindenkinek, imádlak Titeket! És - bár nem tudom hányan olvastátok a blogom (a rendszeres olvasóknál csak 12 embert látok), de tudok olyanokról, akik rendszeresen olvasták, kaptam visszajelzéseket is. Őszintén megmondom, néha egy-egy komment vagy valami formájában igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy milyen arcot vágtok, milyen érzéseket vált ki másokból a kis irományom...?! :) Remélem nem volt mindig unalmas, igyekeztem választékosan fogalmazni, bár ez sosem volt az erősségem.
Na ŐK lettek volna, közülük páran hazajönnek szintén, páran ott maradnak - Magyarországon is az ország minden szegletéből vagyunk. Ne haragudjatok, hogy nem éppen az elköszönős részhez, a bejegyzés végére írtam őket, de egyszerűen elkezdtem írni és szó szót követett. Mindenkiről oldalakat tudnék regélni, rettenetesen megszerettem őket!
Hmm...nem is tudom...amiről még szerettem volna írni, hogy ki miért és mi célból megy ki. Az ember általában nyelvet tanulni megy, erre tényleg az au pair-kedés a legmegfelelőbb tevékenység. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy többet tanultam ott, mint itthon a 10 év alatt. A gyerekektől, mindenkitől. Igaz, hogy a szabadidőm nagy részét magyarokkal töltöttem, de tényleg elmondhatom, hogy a német nyelvtudásomon azért lendített ez az egy év. Aztán természetesen van olyan is, aki inkább pénzt keresni, gyűjtögetni megy ki. Ez is rendben van, de ilyen esetben azzal számolnia kell, hogy sok helyre nem fog eljutni és mindig azt fogja nézni, hogy éppen mire nem költhet. Van az a véglet is, hogy valakinek egyszerűen csak elege van az itthonlétből, a megszokott mindennapokból és abból, hogy mindig minden a megszokott rendjében telik...Kalandra, kihívásra és arra vágyik, hogy önállóan is helyt tudjon állni, egyedül, messze a "kényelemtől". Szerintem minden egyes ember máshogy éli meg az au pair-kedést. Mindenki annyit hoz ki belőle, amennyit akar és nem amennyit tud. Mert igenis ki lehet hozni sokat a dologból, csak akarni kell. Én bevallom, nem a pénz miatt jöttem. Csak sodródtam az árral, ami adódott lehetőség, azt pedig megragadtam. Körülbelül au pair évem közepén írtam egy listát azokról a helyekről, amiket mindenképpen meg szeretnék nézni, ahova mindenképpen el szeretnék jutni. Hozzá kell tennem, hogy ha nem lettek volna másodállásaim - magyarul nem csurrant-cseppent volna innen-onnan - akkor ennyi minden nem jöhetett volna össze. Felfedeztem és megjártam párszor Münchent, voltam Salzburgban, a neuschwansteini kastélynál, a Königsee-nél és Hitler egykori nyaralójánál festői környezetben, a fantasztikus német fővárosban, Berlinben, de megjártam Brémát és Hamburgot is. Amikor kijöttem, fele ennyi tervem nem volt... :) Voltam Európa legnagyobb sörfesztiválján, az Oktoberfesten. Még mindig nem tudom kifejezni, hogy mekkora élményt nyújtott ez számomra..! Részt vehettem az Audi Kupán (FC Bayern München - AC Milan, Porto Alegre - FC Barcelona) - leírhatatlan érzés volt. Buliztam is - nem is keveset, de ugye nem azért mentem, hogy minden szombaton itthon üljek. Vasárnaponként parkokban lazulgattunk, legtöbbször egy sör társaságában. Rengeteg jó embert megismertem - ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. Ezek voltak kintlétem fontosabb pontjai...de minden egyes pillanatot és olyan dolgot, ami után űrt fogok érezni szinte képtelenség leírni. Ezek a fejemben és a szívemben vannak és lesznek örökre. A helyzetek és a pillanatok, amelyeket nem csak átéltem, hanem megéltem itt, a dolgok, amiket láttam, hallottam, éreztem, a helyek, ahol jártam - ezeket fogom őrizni. Mert a pillanat, amit átélsz, az örökre a tied marad és nem veheti el tőled senki. Számtalan dolog hiányozni fog. Tulajdonképpen Hamburgban meg szerettem volna mondani a pilótának, hogy engem Münchenben "tegyen ki" - kár, hogy ez nem lehetséges. Furcsa most itthon lenni. Nehogy azt higgyétek, hogy nem hiányzott senki és semmi - sőt még örülök is, hogy van két hetem itthon a nyárból -, de annyira jó volt kint, "otthon", hogy ez a bejegyzés nem is méltó egy ilyen évhez... :)
Vissza fogok térni, vissza kell térnem! Érzem, hogy ott lesz a jövőm, állásom, életem - a mindenem. Nem érdekel, hogy München drága, nekem akkor is szerepel a távlati terveim között!...
Tudom, hogy sokan azt gondoljátok, hogy csak "nyaraltam" és ejtőztem egy évig. Oké, többségében tényleg ez volt - ugye apa szokta mondani, hogy milyen "nehéz" is az au pairek élete -, de azért ott sem volt ám fenékig tejföl minden. Sőt vannak és voltak olyan lányok is, akik kifejezetten várják, hogy megszabaduljanak a helytől, családtól. Mégis ha valaki azt gondolná, hogy csupán szerencsés csillagzat alatt születtem, az téved. :) Teljesen magamtól vágtam bele az egészbe (oké, a kezdő löketet még mindig Krisztinek köszönhetem!), de regisztráltam, intézkedtem, családokat kerestem és jöttem ki. Senki nem csinálta meg helyettem. Tanultam a nyelvet, dolgoztam, pénzt kerestem és így tudtam elég sok dolgot megvalósítani. Számomra még mindig hihetetlen mennyit, fele ennyit nem terveztem, tényleg tisztában voltam vele, hogy nem utazgatásokra lesz elég a pénzem. Viszont ez a lehetőség (az au pair-kedés) bárkinek megadatik, csak tenni kell érte.
És nem elmondani százszor, hogy "neked milyen jó, neked bejött az élet, te nem csinálsz ott kint semmit, te mindig úton vagy stb..." :) - mert oké, ezek igazak is, de volt, hogy hónapokig nem találkoztam családdal, rokonnal, baráttal, nem láttam a kutyám, nem lehettem otthon fontosabb pillanatoknál, nem lakomázhattam jókat, hogy nem vezethettem, hogy nem csinálhattam az eddigi 20 évem alatt megszokott dolgokat. Mindezek ellenére is azt mondom, megérte! Ez volt eddigi életem leghasznosabb éve! És nem volt kimondottan honvágyam sem. Sosem éreztem azt (na jó, talán egyszer), hogy na most azonnal pakolok és hazamegyek. Ja, és még annyit megjegyeznék, hogy 10 évig még tuti nem akarok gyereket haha :)...
Tőlem - érdekes módon - senki nem kérdezte meg, hogy miért nem maradok kint és keresek munkát. Na ez valószínű azért annak is betudható, hogy tudták, mik a jövő évi terveim. Viszont sok helyet sikerült bejárnom, sok mindent megéltem, sok embert megismertem ott kint ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, hogy le tudnám élni ott az életem. Voltak dolgok, amiről a blogban soha nem írtam - annyira nem publikus részek -, kicsit ez is közrejátszik abban, hogy bármelyik pillanatban visszamennék. Itt kell megemlítenem a három legfontosabb eseményt és élményt, ami ehhez a csodás évhez köthető, amik valószínűleg vissza nem térő és örök emlékek maradnak. Az első az Oktoberfest volt - erről azt hiszem sok mindent mondanom sem kell, magáért beszél az egész (zárójelben megjegyzek valamit, lehet, hogy lesz olyan lehetőségem és szerencsém, hogy idén újra kijutok egy hosszú hétvégére, de elkiabálni még nem szeretnék semmit sem...). A másik jelentősebb dolog a Berlinben töltött 4 nap volt, hihetetlen az a város! Tamara mellett pedig egy percig sem unatkoztam, máig bennem él minden egyes pillanat, amit ott megéltünk. Felejthetetlen marad! Ha harmadikként valamit meg kell említenem, az az Audi Kupa lenne. Egy olyan nagy volumenű meccsen, olyan csapatokat látni és olyan hangulatnak a részese lenni elképesztő volt. Azt hiszem ezt nem nagyon tudom überelni majd, ráadásul tesómmal lehettem, aki szintén nagy foci rajongó. És akkor még meg sem említettem Hamburgot, Brémát, a Königsee-t és a neuschwansteini kastélyt. Amikor kimentem, feleennyi dolog nem volt tervben, örültem volna, ha unokatesómhoz, Lillához feljutok Brémába - szóval mondhatni túlteljesítettem. Büszke vagyok magamra, mert mindezt önerőből valósítottam meg. Először pénzgyűjtés, majd szervezés kérdése volt minden. Örülök, hogy ennyi klassz dolgot alkalmam volt látni és kipróbálni. Buliztam is, igen. De aki azt hinné, hogy csak azért mentem, az téved. Csak valahol az embernek ki kellett engednie a fáradtgőzt. Megjártam München, Berlin és Hamburg legjobb helyeit - kell ennél több?
Amit tanultam és nyertem az egy évvel: a német nyelvtudás (nem azt akarom mondani, hogy profi vagyok), bár lenne még mit tanulnom, de azt hiszem most jelenthetem ki azt, hogy nekem ez elég és meg is vagyok vele elégedve. Önállóbb lettem, régen "nyuszi" voltam, de ezt mindenki tudja, aki jól ismer. És ami még fontos, pozitívabban látok mindent. Majdnem hogy nem ismerem a lehetetlent. Mert kint megtanultam, hogy lehetetlen nincs, maximum tehetetlen. Mindent elérhetsz, csak akarnod kell. És ez az a dolog egyben, ami nem hiányzott itthon sem. Amikor kintről beszéltem az itthoniakkal, mindig csak az volt, hogy össze-vissza panaszkodott mindenki, ez rossz, az rossz, minden a régi, itt aztán sosem történik semmi - ez lehet, hogy így is van, csak egy idő után már én éreztem kényelmetlenül magam, hogy rázúdítom mindenkire a jó élményt, én pedig cserébe nem kapok itthonról ilyeneket. Most nem irigynek kell lenni, ez alatt nem azt értem. Hiszen ez a lehetőség mindenki előtt ott van, de legalábbis ott volt. Élni kell vele, menni, tanulni és világot látni, embereket megismerni. Higgyetek nekem, hogy az au pairkedésnél erre jobb lehetőséged nincs! Ja, de van. Ha milliomos vagy. És akkor még dolgoznod sem kell... :)
Hogy itthon mi változott és mi vár rám!? - ezt még nem tudom. Én maradtam a régi és még ennek az évnek köszönhetően is mindig tudom, hogy honnan jöttem. És nincs az, hogy én nem szeretem Magyarországot, sőt - mondhatni kint szerettem meg és jöttem rá, hogy mennyi minden hiányzik, hiányzott és hiányozna. Egyszerűen eltöltöttem ott egy évet és jó pár dolgot máshogy látok már. Még valami; amikor kimentem, mindenki azt mondta (akik külföldön éltek vagy élnek egy kis időre), hogy majd az összes barátom elveszítem, senki nem fog rám várni. Azt mondtam, hogy ez hülyeség. Nem hülyeség, a fele minimum igaz! Igen, várnak sokan - ez rettentő jól esik, mindig mellettem voltak még az interneten keresztül is. De tény, hogy veszítesz is. És csalódsz. És nem érdeklődnek, feléd sem szagolnak, még ha csak negyedévente is, de nem képesek írni, hogy mi van veled...Ebbe unsz bele egy idő után, hogy állandóan te keresel és te kérdezel. Te vagy az, aki érdeklődsz. Egyszerűen megunod és többé nem érdekel már. Holott itthon mi újság lenne?! Mármint vannak hírek persze ott is, de az érdektelenséget sajnos kint nagyon megtapasztaltam. Megfordult a fejemben, hogy elfelejtettek, hogy időszakos barátságok voltak csak, hogy irigyek...gondolkodtam sokat rajta, máig rosszul is esik, biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Akik otthon úgymond "elvesztek", helyettük találtam újakat. És biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy nekem onnon most haza kellett jönnöm, nem fognak megszakadni a "német" barátságok sem!
Engem egyelőre még nem enged el Németország, hülyén hangzik de "magához láncol". Még nem találom a helyem. Minden gondolatom akkörül forog, hogy most mit csinálnék kint, kikkel találkoznék, minden mehetne a régi kerékvágásban. Még nem tudom megszokni az itthonlétet. Nagyon jó itthon. A barátaim meglepetéssel vártak, amikor itthon benyitottam a szobámba, borzasztóan jó érzés volt, hogy majdnem mindenki itt lehet, aki számít és csak rám vártak!! Annyira imádom őket!! Csak a másik felem valahogy még arra nyugatabbra húz...de, majd meggyógyulok ám. Csak olyan nehéz mindent ilyen könnyen elengedni. Próbálja meg valaki, hogy egy ilyen évet csak így maga mögött hagy és hipp-hopp, egyik napról a másikra elfelejt. Ez képtelenség. Pillanatok, mozzanatok, szituációk jutnak eszembe mindenről. Majd az idő talán mindent megold, és az, hogy nagy szervezkedésben vagyok már a jövő évem miatt.
Most pedig végszó; búcsúzom. Még a blogírás is hiányozni fog...(bár nem sokáig, Vivi Amerikában című blogot is beizzítottam már...) Lehet, hogy még jelentkezem a későbbiekben pár "hiányzik Németország" című bejegyzéssel és videóval biztosan. Még egyszer nagyon szeretném megköszönni mindazoknak, akik olvasták irományaimat és figyelemmel kísérték az egy évemet - sok puszi és ölelés érte! Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! Sok embert így, a blogon és emaileken keresztül ismertem meg, máig is sok üzenetet kapok, sokan kérnek tőlem segítséget. Na igen, most rajtuk a sor! :) Idézeteket, biztató és bátorító sorokat, okosításokat nem intéznék most itt senkihez. Annyit szeretnék még mondani, hogy ha valaki megkérdezi megéri vagy megérte-e, annak annyit felelnék, hogy igen, megérte! Életem legjobb döntése volt, hogy kimentem. De, mégis jön egy idézet, azt hiszem ez eléggé jellemző lett rám ezalatt az egy év alatt...

“Általában az az ember jut a legmesszebb, aki hajlandó merni és csinálni. Egy óvatos hajó soha nem jut messze a parttól.” (Dale Carnegie)

SZIASZTOK!



6 megjegyzés:

  1. Hát Vivikém ez a Blogod annyira jól sikerült, h elsírtam magamat!Köszönöm, h megemlítettél, és rettentően jól estek a szavaid amit rólam(rólunk) írtál.Mi is nagyon szeretünk, és neked is nagyon sok mindent köszönhetünk, hidd el.Hihetetlenül fantasztikus csajszi vagy!Mindig maradj ilyen!Nagyon fogsz hiányozni!Oya:)

    VálaszTörlés
  2. Drága Oya!
    Nagyon köszönöm a kedves sorokat, de azt hiszem én tartozom köszönettel, nélkületek semmi nem lett volna olyan jó!! Szívből jött minden... :)
    Borzasztóan hiányoztok, várok rád itthon, hamarosan találkozunk. Oktoberfesten pedig "ereszd el a hajamat"! ;) Visszatérek! Milliószor puszillak

    VálaszTörlés
  3. Tartalmas beszámoló. Ügyes kis blogíró vagy. :)
    Sok sikert a következő évedhez!!! xoxo
    Angi

    VálaszTörlés
  4. Drága Vivi!

    Nem is tudom mit írjak nem találok szavakat!Le a kalappal előtted, ez a Blogod fantasztikusra sikeredett!Csatlakozok Oyához,mert én is elsírtam magam!És köszönöm,hogy gondoltál ránk is nagyon jól esett!Örülök,hogy megismerhettelek és mindent nagyon köszönök!Remélem festen találkozunk!Nagyon szeretünk!És már most nagyon hiányzol nekünk!Imádni való vagy!
    Millió puszi

    VálaszTörlés
  5. Szia Vivi!

    itt az ideje, hogy írjak egy pár sort Neked, mivel majd a kezdetektől olvasom a blogod. Én is voltam au pair Németországban, ezért azóta is érdekel, hogy mások hogyan élik meg a dolgot. Na de rátaláltam a te blogodra is és nagyon jó! Szeretem mert lendületesen írsz, vidáman, jóindulatú vagy és pozitívan gondolkodsz. És bizony nem bántam volna, ha a közelemben tudtam volna egy ilyen emberkét mint amilyen te vagy, talán többet mozdultam volna ki...(viszont az az egy év nekem is egy önismereti kurzussal ért fel!) Tehát ha átrepülöd az óceánt és onnan is írsz, azt is biztosan fogom olvasni!
    Kívánok Neked sok szépet, vigyázz magadra! És írj még sok érdekeset!!!
    Szeretettel, Emőke

    VálaszTörlés
  6. Drága Andikám!
    Szavak sem kellenek, ugyanúgy érzek, mint Ti! Természetes, hogy gondoltam rátok, Ti voltatok kint a legfontosabbak! Nagyon szépen köszönök mindent, rengeteg dologért hálás lehetek. Oktoberfestre megyek, már majdnem biztos ;)
    Szeretlek és iszonyatosan vigyázz, vigyázzatok magatokra! Milliószor puszillak

    Szia Emőke!
    Köszönöm a kedves sorokat, örülök, hogy "követtél" :) Biztos vagyok benne, hogy mindenki máshogy éli meg az au pairkedést, mások a tapasztalatok és élmények. A másik blogon "találkozunk", igyekszem majd érdekesen írni hehe :) Minden jót!
    Puszi,
    Vivi

    VálaszTörlés