---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Úgy döntöttem, jöjjön egy kis Dél-Amerika - csak mert annyi sok dolog történt és én magam is annyira szeretem évekkel a történések után visszaolvasni, visszatekinteni, hogy hogyan is éltünk mi meg mindent.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
2019-et írunk, szeptember 2-án indultunk Rio de Janeiroba. Sajnos még el sem indultunk, már kezdődtek a gondok (és az efféle "gondokat" a bejegyzés további részében is meg fogom említeni, mert szerintem fontos azt is látni, hogy a megannyi csodás ott töltött nap azért nem mindig 100%-osan happy és az ember néha ütközik nem várt akadályokba)
Úgy fél nappal indulás előtt kaptam egy emailt a KLM-től, hogy törölték a Budapest-Amszterdam járatom és átirányítanak Rómába, majd onnan indul a gépem Rio-ba. Ez jelentett úgy fél nap kiesést, fél nap várakozást a római reptéren, ügyes-bajos eljutásaimat a pesti reptérre (ugyanis már mindenki az eredeti járatomra állította rá magát és minden úgy lett megszervezve). Most ez így leírva konkrétan semmi - mindennaposak és normális jelenségek az ehhez hasonlók, de mivel én Amszterdamban találkoztam volna tesómmal és direkt úgy vettük a repülőjegyet, hogy együtt mehessünk, így alaposan szét cibálta terveinket ez a kis manőver. Pár telefon, eszmefuttatás, kimatekozás, pár idegsejttel kevesebb, pár stresszes órával több (már így közvetlenül az út legelején) és máris a római reptéren találtam magam (ahova szintén olyan 2 órás késéssel indult az Alitalia gépe Budapestről - erről eleve meg se lettem kérdezve a KLM által, hogy nekem rendben van e, ha áttesznek egy másik légitársaság gépére - de a KLM-ről majd még a későbbiekben). Arra is emlékszem, hogy éjszakai járatom volt Rio-ba és arra is emlékszem, hogy amint Rómában a beszálláshoz készülődtünk olyan vihar és eső zúdult a városra, amilyet szerintem azelőtt életemben még nem láttam. Nagy gép lévén nagyon korán megkezdtük a beszállást és emlékszem vagy 2 órát ültünk a gépben is indulás előtt, konkrétan annyira szakadt az eső és úgy fújt a szél, hogy álló helyében mozgatta és "dobálta" a gépet. Az utasok nézegettek ki az ablakon, hogy mégis mi folyik odakint, mellettem ketten már bevettek egy-egy nyugtatót, de senki arckifejezése nem volt túlzottan nyugodt - én magamban azon imádkoztam, hogy csak el ne induljunk így, amíg ennek a viharnak vége nincs, mert annak nem tudom milyen vége lesz és hogy érhetjük el a repülési magasságot (amúgy sem igazán szeretek repülni, szóval nálam az ilyen dolgok még különösen tetőzik az egészet).
Végül persze minden rendben volt - és bár 2 órás késéssel - de elindultunk Dél-Amerika felé. Az a "pár" óra számomra irdatlan gyorsan telt el és a kora reggeli órákban landoltam Rio de Janeiroban. Tesóm is akörül futott be, Vivi és Niki barátnőm pedig előttünk egy nappal megérkeztek már (valószínű érkezésünk óráiban még az igazak álmát aludták).
Aggodalomra azonban semmi ok, ennyire részletes nyilván nem leszek:), de a fontosabb eseményeket igyekszem itt "csokorba szedni". A nevezetességeket inkább felsorolás jelleggel írnám le - amiket sikerült megnéznünk és amit meleg szívvel ajánlanék akárkinek. Bár elvesztettünk egy fél napot (na jó, picit többet) Rioban, úgy éreztük semmi nem szegheti kedvünk - találkoztunk a barátainkkal, becsekkoltunk a hotelbe a Copacobana strand kellős közepén és élveztük az "utolsó" napsütötte órákat, ugyanis itt kezdődött az, hogy a Rioban töltött bruttó 4 napunkból 3 napon át öntötték az esőt és/vagy hideg szél volt. És hát nem igazán azt az arcát sikerült megismernünk a városnak, amelyet a képekről már eddig "megismertünk". Ez az elején picit kedvünk szegte, voltak pillanatok amikor nagyon-nagyon elszakadt az a bizonyos cérna és volt stressz - nem is kevés, de próbáltuk úgy felfogni az egészet, hogy ebben a fantasztikus városban lehetünk és megpróbáljuk kihozni az ott töltött időből a maximumot.
Nem kamuzok ha azt mondom, talán 11-12 éves korom óta legnagyobb álmom volt látni ezt a helyet. Már tinikorunk barátság füzeteibe is mindig azt véstem, hogy nekem Rio de Janeiro az álom desztinációm. Ott helyben elég nehéz volt ezt így elfogadni, hogy vég nélkül öntik az esőt és az orromnál 2 méterrel tovább nem látok. Amikor aztán ezen a ponton is túl lendültünk, kezdtük el élvezni az egészet. A Megváltó Krisztus szoborból az égvilágon semmit nem láttunk aznap amikor felmentünk - holott a városban lent verőfényes napsütés fogadott (igen, úgy fél óra erejéig). Persze csak mi lehettünk olyan elvetemültek, hogy a jegyünk "no visibility" figyelmeztetésének ellenére is felmásztunk mondván, hogy majd fent kivárjuk, amíg elvonulnak a viharfelhők (aham... mi naivak). Fent megfagytunk, szitált az eső és bár nem voltak több millióan, élvezhetetlen volt az egész.
Jöjjenek a főbb nevezetességek, amelyeket Rio-ban sikerült megnézni és élvezni:
- Copacobana & Ipanema strand
- Maracana futball stadion túra (meccs nélkül)
- Selarón lépcsők (Escadaria Selarón)
- a világ legnagyobb graffitije, amely a 2016-os olimpiára készült és a Föld őslakosait ábrázolja - imádtam! (és graffiti imádatunk azt hiszem itt kezdődött)
- Cukorsüveg hegy (Morro do Pão de Açúcar)
- Royal Portugese Reading room (ez nagyon szép könyvtár, nem bántuk meg hogy egy esősebb napon beiktattuk a programba)
- Santa Teresa Tram: egy nagyon régi villamos, lehet vele menni pár kört, brutálisan szép utcákban kanyarog és olyan rálátás nyílik a városra, hogy azt elképzelni sem tudjátok - kihagyhatatlan ha Rio-ban jár az ember
- Parque Lage - híres botanikus kert, ikonikus Instagram 'spot' a közepén lévő híres kávézó miatt, ahonnan csodás a rálátás a Megváltó Krisztus szoborra (ha éppen jó idő van:)
Mi ekkor még azt hittük, hogy csupán ennyi és így adatott meg ebből a fantasztikus helyből, de a történetnek még koránt sincs vége...
Egy péntek estén érkeztünk Sao Pauloba, Dél-Amerika legnépesebb városába. Talán jogosan kérdezné mindenki, vajon mi szél hozott minket ebbe a városba és őszintén megmondom magam sem tudnám megválaszolni, emiatt is gondoltuk, hogy 3 nap elég lesz. Igazából olyan alapon, hogy ha már Brazíliában vagyunk akkor megnézzük, tesómnak volt ott ismerőse, valamint az időnkbe is belefért. Nem csalódtunk, sőt hatalmas pozitívumként éltem meg az egészet, mert egy nagyon szuper hely fogadott bennünket. No itt már jelentősen melegebb is volt, mint Rio-ban... :) Mivel ott találkoztunk ismerősökkel és szinte az egész időt ezzel a 2 helyi sráccal töltöttük, velük mentünk mindenhova, ők mutatták meg a legjobb helyeket, így az ember nyilván teljesen másképp látja a dolgokat.
Engem már ebben a városban elvittek a "mázolmányok", a falfirkák, a direkt eköré a téma köré épített városrész a maga 'laidback' hangulatával, a helyi piaccal. Sajnos a szegénység is jobban fellelhető volt, mint Rio-ban (és megmondom őszintén itt mi is óvatosabban közlekedtünk, jobban figyeltünk), de összességében azt kell mondjam, máig nem bánom, hogy Sao Paulot is útba ejtettük. Egy teljes napot töltöttünk a Sao Paulohoz legközelebb eső, nagyon helyi strandon, a 'Praía de Pernambuco-n. Szuper volt - igazi és hamisíthatatlan acai bowl-t ettünk a strandon, közvetlenül mellettünk (amerre éppen néztünk) brazil srácok fociztak, nagy családok grilleztek, iszogattak, eszegettek, fürödtek és mindenki jól érezte magát. Jajj nagyon helyinek gondoltuk ám magunkat :D - főleg mert szerintem négyen voltunk turisták az egész partszakaszon, szóval elég szépen meg is lettünk nézve. Én beszálltam rúgni a bőrt (apa szerint hamarosan úgyis leszerződtet az FC Sao Paulo), csajok maracuját ettek a napernyők alatt, össze-vissza néztük a jónépet és hogy mit csinálnak az emberek, hogy ütnek el egy (számukra) átlagos vasárnapot. Máig jó ötletnek tartom, hogy közbe iktattuk ezt a kis kitérőt a patra - mondjuk azt mellékesen hozzátenném, hogy a hely 2 órányi autóútra található Sao Paulotól, de visszafele ez sajnos 4 órára nőtte ki magát a bazinagy dugónak és forgalomnak köszönhetően. Mindezt négyen csajok egy kocsi hátsó ülésén voltunk kénytelenek kiböjtölni, mert Brazíliában nem számít hányan ültök egy kocsiban - amennyi belefér, ugye :D (volt minden bajunk a végére)
Számomra máig felfoghatatlan, hogy tud ekkora forgalom kialakulni autópályán, közúton - elvégre nem a városban voltunk, hanem attól 70 km-re.
Sao Paulo látnivalói:
- Avenida Paulista
- Sao Paulo katedrális
- Vila Madalena: SP bohém kerülete, telis-tele graffitikkel, bolhapiaccal és helyiek által árult remek portékákkal
- Edificio Italia: felhőkarcoló, remek rálátás nyílik a városra, belépő megvásárlása ellenében ingyen prosecco jár:-)
- Ibirapuera Park
Aztán van nekem egy nagyon jó barátnőm, aki sajnos a világ másik felén él, de az ő egyik legjobb spanjának az otthon maradt legjobb spanjával is sikerült összefutni egy kellemes kajálás és iszogatás erejéig, a Sao Pauloban töltött utolsó esténken. Szóval újra; Klau barátnőm Amerikában megismert legjobb haverja egy brazil srác, aki egyből összekötött minket az ő otthon élő haverjával, ugyanis mindketten Sao Pauloból származnak. Imádom egyébként az ilyen szegről-végről összeszedett ismeretségeket és kapcsolatokat :)
Sao Paulo után Foz do Iguacu-ba repültünk el. Ez a település még természetesen Brazília területén található; az Igucaú-vízesést és környékét szerettük volna 2 nap alatt bejárni, megcsodálni. Állati érdekes volt dzsungelek fölött repülni, majd leszálláskor fogadott minket olyan őrült forróság, hogy olyat szerintem életemben sehol máshol nem érzékeltem. Nem is az volt az érdekes, hogy meleg volt (de dögmeleg..), de a napot nem lehetett latni, amolyan fátyolfelhők borították az eget. Mindezek ellenére a bőrömön ezt úgy éreztem, mintha közvetlenül beültem volna egy kandallóba, annyira égetett és olyan párás volt a levegő. Meg kell mondjam, amennyire nem várunk semmit ettől a helytől - meg hát alapjában véve úgyis a vízesések miatt mentünk, olyannyira okozott éppen pozitív csalódást. Nagyon aranyos kis helyi éttermeket találtunk, a szállásunk kis osztálykirándulós szállás jellegű - a komplexum közepén medencével, de mégis sok-sok zölddel körülvéve -, valamint sikerült Paraguayt is megjárnunk pár óra erejéig, mialatt ott is megnéztünk egy kisebb vízzuhatagot (meg persze begyűjtöttük az aznap megszerzett harmadik pecsétünket, a 2 nap alatt konkrétan harmadik meglátogatott országból - az már más kérdés, hogy a paraguay-i kis településen amely a határ mellett volt, nem biztos hogy szívesen kiszálltam volna az autóból sétafikálni...)
Azt most bővebben ki sem fejteném miért, de a vízesések mindkét oldalát látni kell, ha már az ember úgy tervez és szervez, hogy ellátogat eme világ vége mögötti helyre :) Mi első nap az argentin oldalt néztük meg - ezen a területen terül el a vízesés nagyobb része, kisvasút közlekedik a különböző "kilátók" és fontosabb 'spot'-ok között, olyan mintha egy hatalmas erdőben/dzsungelben járna az ember, ahol szinte mindenhonnan meg fogja tudni csodálni ezt a hatalmas vízzuhatagot. A legérdekesebb rész valószínűleg így is az 'Ördög torka' avagy szépségesen, igényesen, gyönyörűen spanyolul 'Garganta del Diablo'-nak nevezett szakadék; ez a vízesés legmagasabb zuhataga.
Valószínűleg mondanom sem kell milyen sorbaállások folynak ott egy-egy jobban elkattintható képért vagy hogy nagyobb nehézségek árán tud csak az ember közvetlenül a korláthoz állni akkora a tömeg, de ez a rész egyszerűen brutális volt. Erre más szavak nincsenek. Egyébként az argentin oldalon az emberek kedvesebbek, segítőkészebbek és barátságosabbak voltak. Nekünk is jobban feküdt a spanyol nyelv megértése (?), minimális ismerete (a portugálból így bruttó 10 nap Brazília után is kb. a köszönöm és a jó napot maradt csak meg...)
Nagyon hamar eltelt az argentin oldalon töltött idő, nem tudom hány kilométert tehettünk meg, de kellemesen elfáradtunk a nap végére.
A helikopterezés után egészen közel merészkedtünk a vízeséshez - oda, ahol már tényleg csuromvizes lesz az ember (hatalmas élmény volt!), konkrétan voltak percek amikor csak megáll az ember és maga elé mered, mert elképzelni sem lehet honnan jön ennyi víz és mekkora sebességgel, robajjal.
Volt még egy körünk le a dzsungel mélyére, ugyanis befizettünk a "vadvízi evezős" túrára is, amikor is gumicsónakkal viszik be az embert az egyik kisebb vízesés alá, elé - mindenhova:D Egy szál mentőmellény - cipő, papucs, telefonok és mindenség nélkül. Ami engem illet nyugodt voltam, három útitársamnak azonban szilárd meggyőződése volt, hogy "most mind meghalunk" hahaha - természetesen teljesen közel nem vittek be minket, hatalmas volt a sodrás már így is, ezt így az ember előtte el sem tudja képzelni, amíg át nem éli.
Nem tudom idén mivel fogom überelni ezt a szülinapot, de tény hogy a tavalyi fantasztikusra sikeredett. A koccintásra sajnos már csak a reptéren, műanyag poharakból került sor. Niki úgy lelakatolta a kis bőröndjét és benne a laptopot, hogy azt sajnos nem igazán tudtuk megmutogatni a reptéri átvilágításon. Az én csuromvizes ruháimat egy zacskóban véletlenül benne hagytam a dobozban, ami az átvilágítón átmegy és ez később okozott pár kellemetlenebb percet hugoméknak, akik megpróbálták megmagyarázni brazil barátainknak, hogy miért van náluk vizes holmi (közben abba is belekeveredtek hogy az "friend" vagy a "sister" holmija), míg én már az útlevél ellenőrzésen okítottam az ellenőrző uraságot, hogy mit kell mindenképpen megnéznie Pesten, ugyanis pár hét múlva látogatott Magyarországra és ezt így nyilván szóvá is tette, amikor meglátta az útlevelemben honnan jövünk. Így is majdnem sikerült lekésni azt a gépet, de ugye nem is mi lennénk -, majd vettük célba Limát, Peru fővárosát. Megint éjszakai járat és tévedne aki arra gondol, hogy ezek 2-3 órás utak (csak mert anno én is nagyokat tévedtem, amikor tudatosult bennem, hogy mennyire hatalmas ez a kontinens)...
Főbb látnivalók:
- Plaza Mayor: Lima főtere
- Miraflores városrész
- a Csendes-óceán partja, ez a strand szakasz Limában
- Miraflores, Larcomar bevásárlóközpont: félig nyitott/félig fedett bevásárlóközpont, gyönyörű a rálátás a tengerpartra, rengeteg étterem és bár
És valami még biztosan kimaradt és lehet mi is több mindent megnéztünk volna ha több időnk lett volna, de úgy gondolom így is kaptunk egy szeletet ebből a városból.
Niki szülinapját éppen itt sikerült megünnepelni, így Vivi barátnőnk ismerősének ajánlására elmentünk egy nagyon híres étterembe, ami az óceánból kiálló cölöpökre lett építve. Bár a fogás és vacsora nem igazán hagyott maradandó nyomot bennünk, tény hogy nagyon jól éreztük magunkat ma este és rengeteget nevettünk.
Lima után következett egész útunk fénypontja, a Machu Picchu. Na már most, sajnos nem olyan egyszerű művelet eljutni eme csodához - nekünk is több hét fejtörést okozott és bár hiába van temérdek oldalon részletesen leírva, taglalva, hogy hogyan is lehet odajutni, valamiért az elején nekünk nem igazán állt össze a kép. Röviden és tömören az odajutás: Limából elrepültünk Cusco városába. Cusco egy régi inka város, turisztikai szempontból nagyon fontos, mert aki a Machu Picchu-hoz kívánkozik (a legegyszerűbb módon) eljutni, az biztosan innen fog indulni. 3400 méter magasságon fekszik - mi előre izgultunk mi lesz s hogy lesz a magaslatokhoz szokással, mit fogunk érezni vagy hogy egyáltalán megmutatkozik e rajtunk. Cuscoban töltöttünk egy éjszakát, majd másnap az Inca Rail társaság vonatával utaztunk (4-5 órás út) Aguas Calientes-be. A jegyeket előre megvettük még tavaly nyáron - nem vagyok az a fajta, aki mindig mindent előre lefoglal, de pontosan tudtuk, hogy ide valószínű egyszer az életben fogunk elmenni/eljutni és nem akartuk, hogy ezen múljon a dolog (plusz akárhol olvastam, mindenki azt tanácsolta, hogy a jegyeket érdemes előre megvenni). Aguas Calientes-ben töltöttünk még egy éjszakát, hogy másnap kora reggel egy busz vigyen minket a Machu Picchu bejáratáig. Na most ez így leírva biztosan nagyon egyszerűnek tűnik, de mi se nem számoltunk azzal, hogy országon belül is ekkora távolságokat kell megtennünk, hogy ennyire körülményes itt-ott aludni (illetve muszáj, mert nagyon kellett figyelni a vonatok indulási idejére, a belépők idejére, stb.) és hogy életünk talán legdrágább vonatjegyét vesszük éppen meg. Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy az egész Machu Picchu történet olyan 200-250 eurónkba került - ez csak a vonat, a belépő, a busz és talán az Aguas Calientes szállás egy éjszakára.
Cusco-ra mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk és fatasztikus hely fogadott bennünket, az elejétől a végéig nagyon jól éreztük magunkat ebben a szépséges inka városkában, hegyekkel körülvéve (friss levegő, sok turista, remek ételek, aranyos szállások). A magaslati betegség igazából egész ott töltött idő alatt végig kísért minket, de persze megpróbáltuk a tüneteket leredukálni és nem hagyni, hogy minden gondolatunkat ez lengje be. Már amikor az első szállásra becsekkoltunk kokaleveles teával fogadtak minket - és ez a tea minden áldott helyen ingyen volt, a reggelihez ez járt, bemész egy bankba ott is ki van állítva egy sarokba forró víz és pár "levélke" és mindenhol ingyen van. Ez valamilyen szinten ellensúlyozza a fejfájást, rossz közérzetet és szédelgést, amit a magaslati betegség váltana ki. A lötty egyrészt finom is volt és mivel mi úgy ittuk mintha muszáj lenne, valamint szilárd meggyőződésünk volt, hogy ettől majd semmi bajunk nem lesz, az első Cusco-ban töltött esténken kb. úgy éreztük magunkat, mint aki enyhén ittas és faltól falig támolyog.. de olyan enyhe jó kedvvel párosítva :) A városban igazából sok látnivaló nincsen - természetesen megnéztük a főteret, a legnagyobb piacot, sokat sétáltunk (rengeteg a turista) és jókat ettünk ( meg persze ittuk a teát - ha kellett, ha nem:D ).
A megérkezésünk utáni első reggel aztán indultunk is Aguas Calientes-be - az út 4-5 órás, az úgynevezett Inca Rail-lel. Brutálisan szép tájakon haladtunk keresztül, de inkább szemléltetném képekkel:
... azt hiszem ehhez sok mindent hozzáfűznöm nem is nagyon kell. Egy csoda volt az egész út. Közben hoztak kis snack-et és természetesen nem tudom hány adag kokaleveles teát hahaha..
Aguas Calientes egy apró falucska teljesen a hatalmas hegyek közé beágyazva - sok-sok étteremmel, piaccal, bárokkal, apró utazási irodákkal és még több turistával (akik mind a Machu Picchut akarják látni). Nekünk nagyon tetszett ez a kis kellemes hangulatú hely, maradtunk volna még pár napot igazán és természetesen mi sem számítottunk rá, hogy mi fogad ott majd minket.
Másnap a korai turnusok egyikével érkeztünk az 'Öreg csúcs', avagy a Machu Picchu bejáratához. Ezt busszal közelítettük meg, Aguas Calientes központjából indult a járat. A bejutás viszonylag gyorsan és nagyon egyszerűen ment és olyan meleg időjárás és szikrázó napsütés fogadott minket aznap, amiért azt hiszem mind a négyen egész életünkben hálásak leszünk (pedig annyira féltünk egész nyáron, hogy előre megvett jegyekkel csak azon a napon mehetsz be, amelyre szól a jegy - szóval ott marad a zsákbamacskás 50/50, hogy majd vagy szerencséd lesz vagy nem...)
Erről a látványosságról - amely azt hiszem az emberek 90%-ának előkelő bakancslistás helyén szerepel - szerintem sokat nem is kell szólnom. Lélegzetelállító látványt nyújtott, alig bírtunk betelni vele és azzal, hogy ott lehetünk és láthatjuk ezt a csodát. A belépőd meghatározza mennyit tartózkodhatsz bent a Machu Picchu területén, mi dél körül jöttünk ki. Azért az időt alaposan el lehet ütni, elveszni az ősi kő romok labirintusában, egyszerűen csak leülni a fűbe és bámulni a messzeségbe, a végeláthatatlan hegyek felé. Ez Peru legmonumentálisabb helye - és talán az egész világ legfelkapottabb látnivalói között tartják számon.
Boldogan és elégedetten keveredtünk ki a "romok" közül, hűsítettük magunkat a helyi büfében (a Machu Picchu területén semmiféle büfé, de még WC sincs - fontos infó!) A napi első sokk akkor következett, amikor szembesültünk azzal a baromi hosszú sorral, amely a lefelé jutást szorgalmazta és mindenki a buszra várt. Eleve az volt szerintem 20 perc, mire a sor elejétől a végére értünk, hogy beálljunk és mi is várjunk. Mondjuk 5 percnél tovább nem bírtuk és valószínű a vonatunkat is lekéstük volna, ami Cusco-ba ment vissza még aznap este. Így hát még pár másik vállalkozóbb szelleművel megkezdtük utunkat gyalog, lefele a hegyről - az utat 2-3 óra alatt tettük meg és annyira nem volt amúgy vészes, csak persze állati meleg volt és már így is egész nap talpon voltunk és meneteltünk. Viszont meg sem fordult a fejünkben, hogy mi azt a sort odafent kivárjuk a buszra.. lent a városkában aztán futotta időnkből még egy gyors kajára, majd igyekeztünk vissza a szállásra felvenni a cuccainkat.
Ott már kb. a halálunkon voltunk, nem éreztük egyetlen porcikánkat sem, majd elkezdték dézsából önteni az esőt is - mit ad Isten éppen akkor, amikor nekünk indulni kellett a vonatra. Azt hiszem az indulás előtt 10 perccel, már az állomáson ért el minket az, hogy az egész világból elegünk volt (persze így most utólag nézve már fogalmam sincs, vajon ott min akadtunk ki annyira hahaha) és éppen azon morfondíroztunk, hogy miért nem szállhatunk már be, miért nem ülhetünk már le, miért esik az eső és különben is; a többi sok ember nem lát emögé az egész mögé, hogy mi miféle 'megpróbáltatásokon' megyünk keresztül (SE... hahahaha)
Lám imáink meghallgatásra találtak: éppen szálltunk volna be a vonatba amikor is közölte a kalauz, hogy valamiféle hibát vétettek, így hármunkat (Vivinek még volt egy "harca" az ellenőrrel, mert nem együtt vettük a jegyeket és az ő foglalásával minden rendben volt) áttesznek a vonat ELSŐ OSZTÁLYÁRA. Alig hittünk a fülünknek, rohantunk a 'first class' felszállójához. Persze Vivit nem akarták velünk felengedni, mondván neki megvan az eredeti jegye és helye (az egész dolog ott siklott ki, hogy anno nem egyben vettük meg az elővételes jegyeket). Drága barátnőnk ezt nem hagyta annyiban és egy "please Senor, don't do this to me!" (ez ott angolul, abban a szituban olyan jól hangzott, hogy máig hangosan felnevetek - "kérem Senor, ne tegye ezt velem!" segélykérés kíséretében csak kiharcolta, hogy meglegyen az első osztályos útja neki is.
Felszálltunk, bőrülések, meleg/nedves kis törölközők egyből repültek orcánk felé (ott már nagyon-nagyon kivoltunk), poharaink szinte szemvillanás alatt mind tele, menü előttünk - háromfogásos vacsora lesz. Majd közölték, hogy van báros kocsi, élő zenekarral, kis kihajolós terasszal - utóbbit sosem fogom elfelejteni mennyire gyönyörű volt éjjel, telihold alatt a büfékocsiban hallgatni az El mariachi-t, egymás után kortyolni a pisco sourt (Peru nemzeti itala - magyar megfelelője a pálinka haha) és kihajolni azon a bizonyos kis nyitott részen a szabad ég alá és látni a vonatot, hogy süvít. Nem emkékszem pontosan, hogy mi volt a vacsora, de éhesek egészen biztosan nem maradtunk és még mindig alig akartuk elhinni, hogy mindez velünk történik. Körülbelül így voltak a körülöttünk ülők is, mert akadtak még páran akik szintén így jártak - látva a túra ruházatukat (meg persze a mienket is), hogy abszolút nem az első osztályon való utazgatásokhoz öltöztünk (maga a jegy egy ilyen útra USD 300,- körül mozog..) Nem egyszer emlegettük fel az ezen események előtt 15 perccel lefolytatott beszélgetésünket a vasútállomáson, amikor is fáradtak, nyűgösek voltunk, utáltuk az egész világot, majd utána percek leforgása alatt az első osztályon találtuk magunkat. Mi mázlisták.
Hajnal 1 körül érhettünk vissza Cuscoba és a szállásunkra. Mondanom sem kell, voltunk olyan "ügyesek", hogy lefoglaltuk ugyanerre a napra a Humantay lake túrát, avagy egy nem túl egyszerű mászós túrát, hogy aztán ennél a csodás tónál kössünk ki.
Hajnal 3-kor kellett kelni:D - így az előző napi Machu Picchu, onnan lemászás, sok óra vonatozás és 2 óra alvás után igazán jól esett hajnal 3-kor felkelni (SE!) - arról persze nem beszélve, hogy a fáradtságtól és korai hidegtől egész végig vacogtunk, amíg a kisbusz elvitt minket a túra kiindulási pontjáig. Megint csak álomszép területeken haldtunk keresztül, beiktattunk egy rövidke reggelizős kitérőt és azt hiszem jobb is, hogy a buszozás utolsó óráját végig aludtuk, mert a hegy, melynek szirtjein/hágóin a busznak át kellett hajtania, azt jobb lett volna nem látni világosban (visszafele úton).
Ez a túra meglehetősen nehéznek mondható és nem is a hosszúsága miatt (se nem a meredeksége miatt). 4200 méter tengerszint feletti magasságokról beszélünk és azt hiszem olyan 3900 méteren szálltunk ki a buszból, de kérlek ne higgyétek, hogy a maradék pár száz méter megtétele felfelé könnyűnek bizonyult. Mivel a szintkülönbség folyamatosan emelkedett (illetve mi haladtunk felfelé, nyilván), így egyre erősebben jelentkeztek a magaslati betegség tünetei, nálam ez enyhe tériszonnyal párosult és konkrétan az utolsó kanyar előtt azt hittem feladom és nem megyek tovább. Nagyon megerőltető volt az a pár száz méter, igazából botokkal közlekedtünk, azokra támaszkodtunk - Vivi barátnőm úgy gondolta megelőzi a bajt és lóháton teljesíti a távot (erre a célra külön lehet ott lovakat bérelni és egy helyi férfi/nő felvezeti a lovat a tóhoz). Máig hiszem, hogy ha az utolsó 20 méternél nem kérdezi meg tőlem egy helyi pasi, hogy minden rendben van e vagy nem jön szembe egy pár, akik arra biztatnak, hogy menjek tovább, mert már csak pár méter van hátra, akkor lehet ott maradok ülve azon az aktuális szirten és egy tapodtat sem mozdulok. Aztán persze jött a katarzis élmény, amikor megpillantottuk a kristálytiszta, gyönyörű színű tavat és az azt körülvevő hatalmas, hó borította hegyóriásokat - persze ilyenkor már ki gondol arra, hogy milyen áron tettük meg azt a bő 300 métert...
Valószínű életem legkeményebb túrája volt ez a Humantay lake-es. És valószínű nem így kellett volna csinálnunk az egészet - naiv módon egyik nap Machu Picchu, majd másnap megint jóval a tengerszint felett túrázgatás, mindössze pár óra alvással és enyhén hidegben (plusz magaslati betegség, stb...) Persze máig sem bánom az egészet, de alaposan meg kellett szenvednünk azért a kilátásért, az tény. És egyébként a lejutás talán még nehezebben ment, jobban igénybe vette tartalék erőnket és ott már tényleg be kellett kapnunk egy pirulát, annyira fájt a fejünk a szintkülönbségek miatt, hogy úgy érzi az ember, mintha satu közé fognák és két oldalról szorítaná össze valami - borzalmas amúgy (szóval ne egy migrénes fejfájásra gondoljatok).
Késő délután érkeztünk vissza Cuscoba - ismét pár óra buszozás után. Nem volt már más hátra, megcélozni a helyi piacot és beszerezni még pár szuvenírt, majd elkölteni egy kellemes vacsorát még együtt.
Így négyen ekkor voltunk együtt utoljára, ugyanis tesómnak és nekem hajnalban kelnünk kellett, hogy vissza repüljünk Limaba, Vivi és Niki pedig indultak haza (ők Kolumbiába már nem tartottak velünk). Sajnos az utolsó esténk sem múlt el gondok nélkül, azt hiszem mindannyiunkat megviselte az elmúlt pár nap és tesómon ez meglehetősen gyorsan meg is mutatkozott. Már aznap este az étteremben sem várt meg minket, visszament a szállásra és mondta hogy ledől, mert nincs jól. Mire mi hárman hazaértünk már nagyon magas láza volt és rázta a hideg - egyelőre betudtuk annak, hogy izomláz (de a durvábbik fajta) és fáradtság, pár gyógyszer és reménykedtünk abban, hogy pár óra múlva jobban lesz, mire indulnunk kell a reptérre, különben lövésem sem volt mihez fogunk vele kezdeni..
Szerencsére az éjszaka folyamán picit jobban lett, hajnalban elköszöntünk Nikitől és Vivitől, majd irány a reptér, repültünk vissza Limaba...
Cusco repülőtér felér egy kisebb buszpályaudvarral - rajtunk 8 pulcsi, 10 sál és "boldogan" didergünk a 10 perces ingyen internettel a Lima-ba tartó járatunkra várva. Lima-ban sajnos nem lett volna sok időnk átszállni (innen indultunk Bogotába, Kolumbiába), kicsit kicentiztük a dolgokat és tisztában voltunk vele, hogy a legkevesebb késésnél is gondjaink akadhatnak. Egészen addig rendben is ment minden míg beszálltunk a gépbe és már rég indultunk volna, de az egyik utas hisztérikus rohamot kapott és le kellett szállítani.. emiatt ki lehet matekozni, hogy sajnos késéssel (nem is kevéssel) indultunk el és biztosak voltunk benne hogy "ez a hajó elment". Lima reptér: bőrönd felvesz (természetesen a mi bőrőndünk jött majdnem legutoljára), szaladunk a következő légitársaság check in-jéhez és normál esetben - tényleg az utolsó pillanatokban érkeztünk, de ott voltunk - be szabadott volna csekkolnunk és leadni a bőröndöt, de ez sajnos tipikusan az az eset volt, amikor az ott ülő senora bal lábbal kelt fel aznap... kb. 1 órát vitatkozhattunk és veszekedtünk az illetővel (jelzem; azalatt az idő alatt már rég beengedhetett volna minket, mert igenis éppen úgy volt még idő a járat indulásáig, hogy éppen pont nem késtünk el) - mindenki minket nézett (persze mellettünk még páran eljátszották ugyanezt). A legidegesítőbb az volt az egészben, hogy ezt a bogotai járatot mi egy olyan külső tényező hatására késtük le, ami ellen senki nem tud mit tenni (a hisztérikus lány miatti késés, majd a bőrönd kései érkezése). Nem volt más választásunk - illetve biztosan lett volna -, de nem akartuk a bogotai szállás árát sem elveszíteni, sem az ott töltött időből nem akartunk elvesztegetni semmit. Így vettük meg tehát életünk talán legdrágább repülőjegyét egy kb. 3 órás útra ott a helyszínen egy másik légitársasággal (nem reklám helye, de a Latam Airlines teljesen normális volt végig - párszor repültünk velük), majd indult a gépünk a kora délutáni órákban Kolumbiába...
Hatalmas elképzeléseim voltak ezzel az országgal kapcsolatban - és nem azt mondom, hogy elvárásaim, de sokkal többet kaptam annál, mint amit elképzeltem, hogy milyen lesz majd. Bogotában mindössze 2 éjszakát töltöttünk - amely sajnos felért egy túléléssel. A város maga biztosan egy csoda (és ezt pár nap múlva mi is a saját szemünkkel láttuk, de ez majd egy következő történet lesz). Az esőt szinte végig dézsából öntötték és egyszerűen ha akartunk volna sem tudtunk volna olyan programokat kitalálni, ahol nem ázunk bőrig. A szállásunk szerintem az 1 hónap alatt itt volt a legeslegszebb, a hotel személyzete állati rendes volt és egy percig nem féltünk sehol. Megérkezésünk estéjén úgy döntöttünk kipihenjük magunkat, mert van mit bőven - Peru, a hegymászások, a korai kelések, a járatokkal történt ramazúri és fáradtság - megmondom őszintén kicsit én is úgy éreztem, hogy az elmúlt napokat túl toltuk. Bogotában töltött első reggelünkön már úgy ébredtünk, hogy egyikőnk sincs jól... fejfájás, láz, rossz közérzet, tesómnál izomfájdalmak, gyengeség... nagyon jól tudtuk, hogy ha most nem lát minket orvos és kapunk gyógyszert, akkor talán az egész Kolumbiában töltött időre lehúzhatjuk a rolót. A hotel személyzete annyira normális volt, hogy elmondani nem tudom - direkt kihívták hozzánk az orvost, aki nagyon gyorsan ki is jött és vagy egy órát elbeszélgettünk vele, illetve mindkettőnket megvizsgált. Így utólag nézve én szerintem meg voltam fázva, de nagyon durván. Úgy éreztem a torkom majd' kiszakad a helyéről - gondolom rámentek a bacik és egy durvább megfázás kíséretében nagyon magas lázam is volt, addig éreztem jól magam, amíg a különböző lázcsillapítók hatottak. Húgomnak picit több baja volt, de szerintem neki is kb. ebből indult, csak több minden mással is társult. Kaptunk pár gyógyszert, igyunk sok folyadékot, a doki sráccal kellemesen elbeszélgettünk - és amúgy máig írogat nekünk, hogy megkérdezze hogy vagyunk és mikor megyünk vissza Kolumbiába :D Antibiotikumot nem írt fel és nagyon jól tudtam, hogy vagyok annyira rosszul, hogy pár láz-és fájdalomcsillapítóval ezt nem fogjuk sokáig bírni...
Noha elmentünk várost nézni és sikerült is megnézni pár helyet, egyikőnk sem volt a topon...
Estére ismét teljesen erőtlenek lettünk, én már annyira nem bírtam, hogy kénytelen voltam ismét írni a dokinak, hogy írjon fel egy erősebb antibiotikumot, mert egy ilyen gyulladás nem fog pár fájdalomcsillapítótól elmúlni. A pasas konkrétan whatsapp-on keresztül "vizsgált meg", ugyanis képet kellett készítenünk az állati piros torkomról (a fotót had ne kelljen beszúrnom most ide hahaha), majd átküldeni neki, amely alapján ő megállapította, hogy tényleg igazam volt és ott többről van szó, mint egy átlagos megfázás. Kaptam pár gyógyszert felírva, amelyeket aztán másnap a reptéren sikerült is kiváltanom és amelyek (2 darab) többe kerültek, mint konkrétan az, hogy a doki házhoz jött minket kivizsgálni, a doktor konzultáció meg minden más egyéb.. fantasztikus:D Én az antibiotikumok hatására kezdtem jobban lenni, tesóm sajnos kevésbé - neki sokkal több napra volt szüksége.
Bogotáról emiatt sajnos nem is született sok képem, viszont fogadjátok szeretettel ezt a keveset is (napi 4 paracetamollal és 2 féle antibiotikummal most sajnos csak ennyire futotta haha)
Viszont járataink szerencsés időzítéseinek köszönhetően kaptunk még pár órát a kolumbiai fővárosban, amelyről hamarosan említést is teszek.
A Bogota-Medellin utat külön-külön tettük meg, mert így foglaltunk járatokat. Ne kérdezzétek miért - tavaly nyáron így is nagyon nehéz volt négyen négyfelé összehozni, hogy mindig mindannyian ugyanazon a gépen legyünk (és ugyanaz legyen az úticél hahaha) - egyébként még Brazíliában, Sao Paulobol az Iguacu vízeséshez is külön-külön mentünk (Vivi&Niki, én pedig tesómmal.. de még különböző repterekről is)
Én talán Medellint vártam a legeslegjobban az egész út alatt. Láttam a Narcos összes részét, olvastam az összes létező Escobar-ról szóló könyvet és elmondani nem tudom mennyire érdekelt, izgatta a fantáziám, vajon hogy nézhetnek ki napjainkban ezek a városok, mennyire volt hatással a kokainháború az emberek életére és úgy alapjában, milyen is ez a Medellin?!
Reptéren bevártam tesómat, majd meg is céloztuk a szállásunkat. Itt tudatosult bennünk először, hogy a drága jó Über nem fog normálisan működni ebben az országban - ugyanis illegális, emiatt minden áldott jó sofőr úgy tesz mintha hatalmas cimbik lennénk és/vagy legalább rokonok, a sofőrök isten háta mögötti helyeken állnak meg és magyarázzák el nekünk spanyolul, hogy hol legyen a találkozási pont, ugyanis a reptereket meg se nagyon környékezhetnék. Csodálatos.. főleg mert eddig mindegyik országban baromi jól működött az Über, olcsó volt és megbízható.. na meg hát ugye szerény spanyol tudásunk, dolgokat megbeszélni, megérteni, elmagyaráztatni... ááhh, hagyjuk is :D No, de emberünk bevitt minket Medellin leggázosabb városrészére - esküszöm mindig utána nézünk hol foglalunk szállást és itthonról azt hiszem nem mértük fel túlságosan jól a helyzetek "súlyosságát", hogy amikor még a helyi taxis is azt mondja, hogy meg ne forduljon a fejünkben kiszállni a kocsiból, csak akkor ha először lecsekkolom, hogy ez tényleg a hotel és ő majd közvetlenül az ajtó előtt kitesz és kb. a bőröndöm is tekerjem a nyakam köré, mert ez nagyon nem jó környék, akkor úgy picit megijedtünk...
Medellinben 4 napot töltöttünk - az egész dél-amerikai útunk alatt a legnagyobb kedvencem lett ez a hely. Máig nem tudnám normálisan megmagyarázni miért.. számomra az egész hónap 'highlight'-ja, a város amely teljesen magával ragadott illetve visszahozott az életre (bogotai szenvedésünk után). Az egész város fekvése eszméletlen, ugyanis egy völgyben húzódik - megvolt az igazi latin hangulat, állati jó arcok voltak a helyiek, imádtam az egész graffiti kultúrájukat és mindent, mert az egész városon látszik, hogy magával hordoz egyfajta múltat és az összes "falfirkába" belelát az ember egy-egy sztorit és történetet. Csodálatra méltó ahogyan a helyiek tovább léptek és élik a kis életüket, a tőlük telhető legjobb módon. Igen, láttunk szegényeket és igen, megvan a kábítószer nyoma mindenütt és nagyon sok mindent megtudtunk a 30-40 évvel ezelőtti eseményekről, amelyeket nekem sem a Netflix, sem a könyvek nem meséltek eddig el..
Főbb látnivalók:
- Plaza Botero
- Pueblito Paisa
- Medellin cable car
- Comuna 13 (a híres 13-mas körzet): egy a városrész volt anno a fegyveres összetűzések egyik legnagyobb gócpontja. Volt idő, amikor a világ egyik legerőszakosabb körzete volt - a 2000-res évek elejétől kezdett aztán javulni a helyzet - a városrész napjainkban tele kávézókkal, különböző üzletekkel, felvonókkal, szuvenírboltokkal - és persze a graffitik sem hiányozhatnak. Szuper kilátás nyílik a városra, a turistákat pedig utcai produkciók keretében szórakoztatják a helyiek.
- El Poblado negyed: kellemes éttermek, kávézók
- egy napos kirándulás Guatape-ba: Medellintől kb. 80 km-re fekvő, aranyos kis város. A történelmi helyet a hangulatos kis utcái és színes épületei teszik jellegzetessé. Emellett található a 'Penon de Guatape', a hatalmas szikla, amelynek tetejére lépcsőkön lehet felmenni és csodás rálátás nyílik az azt körülvevő víztározóra
Számtalan blogot, történetet nyálaztam át azzal kapcsolatban, hogy részt vegyünk e egy Pablo Escobar túrán. Végül az egyik utazós csoportban akadtam rá egy privát kapcsolatra és beszéltük meg a helyi sráccal, hogy egy hosszabb délután keretében megmutatja nekünk a Medellinben zajló 'kokainháború' főbb állomásait és mesél nekünk eme időszakról. Nem akartam csoportos nyomuláson részt venni, se nem közvetítő vagy iroda által szervezett utakon, mert tudtam, hogy talán egy Medellinben született fiatalember története által jobban betekintést nyerünk az eseményekbe. Elmesélte, hogy a helyiek általában nem szeretik, ha szóba hozzuk ezt a történetet, kérdezősködünk és azt sem akarják, hogy direkt és csakis emiatt keressük fel Medellint. Felejteni akarnak. Vannak persze olyanok is, akik máig hálásak és hálával tartoznak a híres drogbárónak, voltunk abban a körzetben is, ahol róla festett, hatalmas képek fogadtak minket és az összes szuvenírt az ő arca díszítette.
Meglátogattuk az El Catedral-t - a "börtönt", ahol Escobar a saját maga által berendezett luxusban a büntetését töltötte, majd ahonnan megszökött. Voltunk a sírjánál - engem nagyon meglepett, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik ott, akkor, abban a pillanatban ott voltunk (pedig valamiért egy kisebb tömeggel számoltam). Az idegenvezetőnk elvitt minket ahhoz a házhoz is, amelynek tetején 1993. decemberében végleg sikerült leszámolni a világ talán leghíresebb drog bárójával, El Patrón-nal.
Jó volt, jó volt.. nem kicsit volt jó ez a fantasztikus kolumbiai város.
Medellin után a 'pure' pihenésé volt a főszerep és igyekeztünk lehiggadni az erős 3 és fél hét után. A karib-tengeri gyöngyszem, Cartagena felé vettük az irányt. Hogy jobban voltunk e már? Tesóm szenvedett még picit, én mondhatni teljesen rendben voltam. Cartagena-ban érkezésünkkor mindössze 1 éjszakát töltöttünk a városban, majd a terv az volt, hogy egy további nap és éjszaka erejéig meglátogatjuk Isla Barú szigetét. Ez igazából egy félsziget és egy nagyon hosszú strand/partszakasz. A helyen éppen hogy csak 'cabana'-k vannak, illetve nagyon kis egyszerű kunyhók, bambó házikók, ahol napközben nincs is áram, az internet és/vagy térerő szintén nagyon csekély, van pár part menti bár (de inább italos pultnak mondanám őket), napozóágyak és rengeteg turista. Az odajutás mondhatni elég zökkenőmentesen zajlott; egy kisebb busz vitt minket eme strand egyik távolabbi parkolójához, ahonnan aztán gyalog (a cuccainkkal, végig a homokban, minimum 40 fokban - ezeket nem árt tudnia annak, aki ide készül:) tudtuk megközelíteni a nagyon minimalista szállásunkat.
Ránézve a képekre a többség azt gondolta kivettünk valami luxus kéglit, de szerintem életem egyik legolcsóbb szállásáról beszélünk... egy két ágyas kis kunyhót vettünk ki, amelynek hatalmas terasza volt függőággyal, strand résszel, bent az ágyakon baldachin és a fürdőszoba majdnem teljes mivoltában 'nyitott', azaz este rákokkal és mindenféle más állattal szemezget az ember - dehát ez ugye így műküdik, a távoli, csodálatos anyatermészetben. Azért döntöttünk az ott éjszakázáson, mert nagyon jól tudjuk, hogy mennek az ilyen napi túrák egy-egy ilyen szigetre és mi népáradatra lehet számítani. Nyilván ez így sem volt másképp napközben, viszont ami másnap kora reggel, még az oda érkező turista áradat előtt fogadott minket, az a nyugalom.. hát ezért minden megérte.. (az előző esti naplementéről pedig ne is beszéljünk):
Összességében a kis partszakasz nagyon szuper volt és tökéletes program kiszakadni picit Cartagena-ból, ahol ezzel ellentétben nem a legszebbek a strandok. Ami minket picit meglepett illetve zavart, hogy itt sajnos nem azok a tipikus kis aranyos kolumbiaiak szolgáltak ki minket vagy voltak ott értünk, hanem az úgynevezett betelepült kolumbiaiak, akik minden áldott percben azt nézték hol tudnak lehúzni bennünket vagy éppen hogy tudnának még több pénzt kicsikarni belőlünk... ez a rész így annyira nem volt 'szimpatikus'. Megmondom őszintén az ott töltött 1 éjszaka bőven elég is volt - így ennyire időre kiszakadni a civilizációból. Ugye azzal számolni kell, nincs áram és internet/térerő problémái lehetnek az embernek - mi a vacsoránkat is egy összetákolt gyertyás megoldás mellett tudtuk megenni, amivel abszolút semmi gond nincs, de egy éjszakára elég:), én picit féltem és akárhol is legyek nem a legjobb tudattal tölt el, hogy állatok bejöhetnek abba a helyiségbe, ahol éppen alszom vagy fürödnék - erről nem tehetek; sem Ázsiában sehol, sem itt nem tudtam megszokni. A helyieknek továbbá volt egy érdekes szokása itt; szerintem húgommal csak mi voltunk fürdőruhában (meg persze a pár turista még), de az ottaniak kivétel nélkül mind-mind a saját ruháikban mentek be a vízbe és úgy fürödtek. Ki-ki farmerban, hosszú ruhákban, pólókban... ez eleinte nekünk picit fura volt és nem igazán értettük, de oké végülis mi vagyunk az idegenek.
Megváltás volt viszont ennyi hét és nap után - szállásról szállásra, reptérről reptérre, hatalmas hőmérséklet ingadozások közepette, különböző országokat és helyeket átszelve - visszatérni a normális civilizációba és elfoglalni bombasztikusan tiszta, fantasztikus airbnb szállásunkat Cartagena egyik legszuperebb városrészében a maradék 3 éjszakára, a Bocagrande-n. Másra sem vágytunk, mint hogy ledobjuk az összes cuccunkat és lezuhanyozzunk végre és kimossuk az összes létező homokot a fülünkből. Hahaha.
Cartagenaban további 3 éjszakánk volt még - a városnak igazából nincs sok látnivalója és mindent elég gyorsan, de nem rohanva meg is tudtunk nézni.
Főbb nevezetességek:
- Walled City, azaz az Óváros (fallal körülvett - képekről ismerős lehet a színes épületekkel, hangulatos kis utcácskákkal)
- Cafe del Mar: talán mindenkinek ismerős lehet - kötelező egy ital erejéig a naplemente óráiban meglátogatni. A szervíztől és ételektől sajnos többet vártunk (és így utólag olvasva a véleményeket is), de kétségtelenül nagyon szuper a hely
- Convento de la Popa: ez igazából egy kolostor egy hegy tetején, ahonnan nagyon döfi a rálátás egész Cartagenara.
Amikor már mondhatni minden nevezetességet letudtunk, úgy döntöttük megnézzük ezt is. Felfelé Übert fogtunk, majd lefelé szerettünk volna gyalogolni... néhány helyi azonban óva intett minket, hogy ne merjünk gyalog elindulni, mert a lefelé vezető út mentén erdők húzódnak, nem a legjobb szándékú lakosokkal. Mi persze azt hittük átvernek és így akarnak minket rábeszélni arra, hogy leokézzuk a kolostornál várakozó taxisok drága ajánlatait, miszerint ők majd levisznek minket épségben. Már-már indultunk volna - a helyiek persze továbbra is spanyolul ordítottak utánunk, mire mi picit megtorpantunk és egy angolul jobban tudó fiú megkért, hogy várjunk egy kicsit. Pár perc múlva megjelent 2 rendőr (egy motoros és egy gyalogos) és felajánlották, hogy ha mindenképpen gyalogolni akarunk, akkor ők majd lekísérnek minket... és amíg várnunk kellett, azalatt persze az addig 'spanyolul kiabáló' helyiek hívták ki a rendőröket, hogy segítsenek nekünk. Nem jutottam szóhoz, hogy valójában mennyire rendesek és normálisak, illetve csak jót akartak. A kísérgetős bő 20 perc nagyon vicces volt, mivel a rendőrök nem igazán tudtak angolul és mindent a Google fordító segítségével kellett "megbeszélnünk", majd közölték azt is, hogy kb. ez szolgálatuk fénypontja, hogy két európai lányt kísérgethetnek le a hegyről.. szakadtam:D
- Bocagrande: Cartagena talán leghíresebb része, egy előkelő környék, amely hosszú homokos partjaival és pálmafás sétányaival vált nagyon népszerűvé (itt volt a szállásunk is). Fantasztikus naplementék - nehéz lenne még olyan helyeket megneveznem a világban, ahol az itt látott naplementékhez foghatót láttunk.
- Cartagena cathedral
- Bolivar Park
Nagyon tetszett ez a kis tengerparti gyöngyszem - hangulatos, vidám atmoszféra, a tipikusan nyaralós feeling, szuper kis reggelizős helyek és kávézók, csodálatos naplementék és majdnem 100%-os feltöltődés. Persze nyilván érezhető, hogy ez azért nem Bogota vagy Medellin és ez a hely a turizmusból tudja legjobban fenntartani magát, szóval itt már fellelhető volt az emberek kisebbfajta "nyomulása" és dolgokra tukmálása, ami nekünk sokszor nem tetszett (itt tenném még egyszer hozzá, hogy a lakosság összetétele megint csak nem kolumbiakból áll, hanem afrikai bevándorlókból, akik sajnos nem mindig voltak kedvesek illetve minden oda érkezőben az atm-et látják sajnos...)
Cartagenaban gondolkodtunk el először azon, hogy megpróbálkozunk a KLM-nél, hátha át tudjuk tenni a jegyünket Rio-ból hazafelé pár nappal későbbre (mivel az elején elvesztegettünk időt és az időjárás sem kedvezett). Azt hiszem imáink meghallgatásra találtak, ugyanis tesóm egy nem várt sms-t kapott a légitársaságtól, miszerint az eredeti járatát csúsztatták pár órával. Ez nekünk kapóra jött; semmiképpen sem akartunk hazafele is külön menni (az én járatomba nem kotortak bele) és ennél a pontnál kezdődött a vad ügyintézés, telefonálgatás, hogy miért történt ami történt, hogy engem is át tudnának e tenni az ő gépére és ugyan már ha így alakult, lehetne e az a pár óra úgy mondjuk 2 nappal több?! Tudom, tudom... 'a kisujjam nyújtom, de az egész karom kellene' tipikus esete, de ott már nem hagyott minket nyugodni a gondolat, hogy talán lehetne még plusz két napunk Brazíliában anélkül, hogy hatalmas összegeket kellene ráfizetnünk. Azt a pár órát, napot elképzelni sem tudjátok - végül kiderítettük, hogy a KLM úgy határozott, hogy egy kisebb gépet indít és emiatt szedték le tesómat arról a gépről és tették át egy másikra. Azt még mindig nem értettük, hogy engem miért nem, de mellékes is volt ez az adat, mert akkor mi már elhatároztuk, hogy kiharcoljuk, hogy a vasárnap helyett ugyanezen járat keddi verziójára pakoljanak át minket. Mindkettőnket, együtt - nyerve ezzel plusz 2 napot Rio-ban. Tesóm ezt kihasználva akkor már lezsírozta egy német együttműködés segítségével, hogy ingyen át tegyék a foglalását keddre - a pasi szó nélkül meg is tette ezt, mert ugye húgomat eleve "kitették" az eredeti gépről és ilyenkor nekünk, mint utasoknak könnyebb már ezekkel a dolgokkal példálozni. Ezek az intézkedések okoztak némi stresszt az utolsó útjainkon Kolumbiában és sem az AirFrance, sem a KLM helyi irodái nem tudtak tenni semmit, csak azt hajtogatták, hogy ezt így el kell fogadnunk vagy ha Rio-ba érünk, ott még megpróbálhatunk esetleg beszélni a KLM dolgozóival... még folytatom, ne menjetek sehova:)
Caratagenat elhagyva megint csak oltári nagy szerencsénk volt, mert onnan először vissza kellett repülnünk Bogotába, hogy majd onnan egy éjszakai járattal tudjunk visszamenni Rio-ba. Annyi időnk éppen volt még Bogotában, hogy a bőröndöket leadjuk a reptéren és visszamenjünk picit a belvárosba - ragyogó napsütés, szerettük volna kihasználni. Összességében ez a város szerintem baromi szép és érdekes. Tipikus főváros a helyenként tipikusan magas épületekkel, ahol tipikusan nem a turistákon lesz a legnagyobb hangsúly sehol. Még mindig oda-vissza voltam az összes létező falfirkától, J. Balvin 'No me conoce' című számától - amelyről mindig Kolumbia fog eszembe jutni - és az avokádóval púpig pakolt utánfutó kocsiktól.
Pár órás bogotai ott tartózkodásunk végén természetesen megint leloccsant az eső hahaha, de boldogan szántottunk a taxival vissza a reptér fele, hogy megkezdjük utolsó Dél-Amerikában megtett repülőutunkat...
Rio de Janeiro, szeptember 29. vasárnap, hajnal 5 óra. Átkozottul fáradtak voltunk, korán is volt, reggel is volt, az utolsó napokat szinte végig ügyintéztük és telefonáltuk (vagy veszekedtük a KLM-mel éppen), még 3 órát kellett a rio-i reptéren várnunk, mire reggel 8 körül megnyitott az AirFrance ügyfélszolgálatis pultja (ugye KLM/AirFrance, same same). Ez volt a legutolsó esélyünk arra, hogy egy olyan személyt fogjunk ott ki, aki megérti és felfogja mit akarunk, valamint belátja végre, hogy az egész utazásunk alatt hibát hibára halmoztak és ha rendes lesz, akkor ennyit megteszi és átfoglalja a jegyem a keddi járatra. Nagy hévvel érkeztünk a pulthoz - sajnos számoltunk azzal, hogy itt majd hatalmas veszekedés kerekedik -, a francia kis hölgy szó nélkül végig hallgatott minket és még a magyarázatra se nagyon volt kíváncsi; azonnal átírta a jegyem (ingyen) ugyanarra a gépre keddre, amelyet tesómnak is sikerült elintéznie. Ismét nem hittük el hogy lehetünk ekkora mázlisták - pár percre le kellett ülnünk és felfogni a történteket és azt, hogy vannak még ilyen normális emberek a Földön. Így nyertünk plusz két napot Rio-ban, reménykedve abban, hogy zuhogó eső nélkül is lesz alkalmunk látni a Megváltó Krisztus szobrot, több kívánságunk már nem is volt...
Gyors szállás foglalás a Copacobanán - már ismertük a járást hehe:), csekkolunk be a recepción, portás közli és ajánlgatja, hogy nem érdekelne e minket egy helyi focimeccs még aznap délután a Maracana stadionban, egy kisebb csoportos túra keretein belül. Felcsillant a szemünk; mióta kinéztük Rio-t és tudtuk hogy megyünk, szerettünk volna egy helyi meccset látni élőben, de akkor szeptember elején éppen nem játszott senki, amikor még Vivi és Niki is velünk voltak... Azonnal befizettünk a délutáni meccsre és imába foglaltam annak a pár embernek a nevét, akikkel aznap ilyen körülmények között összehozott a sors és hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire csodás legyen ennek az egész utazásnak az utolsó pár napja.
Már nem is voltunk meglepődve, hogy aznap sem sütött a nap és meglehetősen hideg volt, de a stadionban ez persze nem érdekelt minket..
Életem egyik legnagyobb álma teljesült ezzel; a Fluminenese játszott a Gremio ellen, előbbi volt a helyi csapat. Mi amúgy is nagyon szeretjük a focit és nem igazán zavart, hogy két kevésbé ismert csapat találkozóját láthattuk. A hangulat eszméletlen jó volt és bár nem volt tömve a stadion, merő különbség van aközött, ahogyan a brazilok végig állnak és szurkolnak egy meccset vagy ahogyan ez a világ más-más tájain zajlik. Mivel ez a meccslátogatás a hotel által volt szervezve és jöttek még velünk jó páran, összeismerkedtünk két dél-afrikai sráccal, akikkel aztán végig szurkoltuk a meccset.
Hétfő, szeptember 30. - az utolsó teljes napunk Rio-ban. Felhős idő, hideg és örülhetünk, ha nem szakad le megint az ég. Úgy hiszem azt hittük a világ legszerencsétlenebb emberei vagyunk és megint "kifogtuk Brazíliát" haha - aznap ismét próbálkoztunk, hogy felmenjünk a Krisztus szoborhoz. Képekkel szemléltetném az eseményeket...
Azt hiszem ehhez túl sok mindent megint nem kell hozzáfűznöm.. úgy döntöttünk nem próbálkozunk tovább és mentünk még egy kört a Santa Teresa ikonikus villamossal, amely már a hónap elején is nagyon tetszett és gondoltuk megnézzük még egyszer.
Az estébe már csak annyi fért bele, hogy végigsétáltunk az egész Copaconaba partszakaszon és majdnem minden létező kis standnál caipirinhába fojtottuk 'bánatunkat' hahaha.
Majd elmentünk még egy utolsó vacsorára arra a helyre, ahova Brazíliában tartózkodásunk alatt már harmadszorra fordultunk meg és már-már visszatérő vendégként üdvözöltek minket...
(itt már váltottam egy 'lájtosabb" vodkamartinire...)
Október 1., kedd - Rio de Janeiro, verőfényes napsütés (és a Taft még mindig tart). Az utolsó Dél-Amerikában és Brazíliában töltött napunk, este 10 órakor megy vissza a gépünk Európába. Konkrétan majdnem besírtunk, amikor reggel felrohantunk a hotel tetőteraszára és megláttuk az egész Copacobanát teljes mivoltában, napsütésben, szép parttal. Azt hiszem abban a pillanatban tudatosult bennünk és nyert értelmet minden addigi kijelentés, amit a helyiektől hallottunk, miszerint Rio teljesen más arcát mutatja attól függetlenül, hogy milyen az időjárás. Tudom, hogy ez más helyekkel is így van - nyilván, de itt állati nagy volt a kontraszt. Nagyon sajnáltam, hogy másik két barátnőnk már nem láthatta így a várost, de talán lesz még majd alkalmuk egyszer visszamenni.
Annyira boldogok voltunk, hogy elmondani sem tudom. Mivel az egész nap előttünk állt és csak este kellett kimennünk a reptérre, mi természetesen annyi dolgot tűztünk ki arra az egyetlen meleg napra, mint amennyit az összes Rio-ban töltött napunkra se.. hahaha..
Reggeli után megmásztuk ismét a Corcovado-t - a jó Isten se tudja már hányadszorra hahaha, ennek a hegynek a tetején áll a Megváltó Krisztus szobra, talán a világ egyik legikonikusabb létesítménye. Most nem állt a jegyünkön 'no visibility' és tudtuk, hogy valószínűleg félmillió ember lesz odafent, de minket ezek után már ez se nagyon érdekelt... :) Brutális volt a rálátás erre a fantasztikus városra, a környező hegyekre, a Krisztusra - jót nevettünk másokon (és persze ők is rajtunk), amint próbáljuk elkészíteni a fotókat, amelyeken teljes egészében szerepel szerény alakunk és a szobor is.
Talán 1-1,5 órát tölthettünk el odafent, tudtuk hogy lent a városban vár még ránk pár olyan 'bakancslistás' kör, amelyet már rég szerettünk volna kipipálni. Gyors átöltözés a hotelben, aztán megrohamoztuk a Copacobana beach egyik biciklis standját, hogy béreljünk egy-egy kétkerekűt és azzal szeljük át az egész partszakaszt, majd ennek folytatását, az híres Ipanema strandot is. Az az életérzés - tekerni a bicikli úton, a világ egyik leghíresebb strandján... mellettünk árusok, caipirinhak tömkelege, napsütés, hawaii-dizsi-napszemüveg - elmondani nem tudom mennyire jó volt! Még arra is volt időnk, hogy beiktassunk egy rövidke pancsolást az Ipanema-n, háttérben a híres csúccsal - amelyről már tini korom óta álmodoztam, hogy ezt élőben szeretném látni.
Az óceán vize itt elég hideg volt, a hullámok hatalmasak voltak, de a strandon szinte alig akadt valaki és olyan szabadságérzet fogott el ebben az egész környezetben, hogy az hihetetlen. Én megmondom őszintén néha jobban szeretem az ilyen partszakaszokat, mintsem a túlzsúfolt strandokat - ahol bár lehet, hogy szebb a víz színe, de én ott abban a pillanatban mégis sokkal jobban éreztem magam. Míg nem elsodort egy hullám hahaha.. nem igazán akartam megmártózni és teljesen bemenni a vízbe (mert tényleg hideg volt), mert ezek után még várt ránk egy kis biciklizés és kajálnunk sem ártott volna valahol az indulás előtt. Szóval elsodort a hullám haha, egyszerűen olyan hirtelen jönnek és annyira a semmiből.. nézek a part felé és látom, hogy tesóm próbálja menteni az összes cuccunkat és menekülőre fogja, de akkor már teljesen átázott minden - na de ez legyen a legkisebb bajunk, ugye.
Eltekertünk még teljesen az Ipanema strand végéig, majd megpihentünk egy itókára egy bárban - ezek voltak az utolsó Rio-ban töltött óráink és aligha akadt nálunk boldogabb ember a világon. Vissza a Copacobana-ra, leadtuk a bicikliket (valószínű küldtünk még magunkba egy caipirinhat), gyorsan ettünk valamit, majd megcéloztuk a hotelt, hogy összedobáljuk a cuccainkat és elinduljunk a reptérre...
A hazaút mondhatni elég zökkenőmentes volt - bár a KLM sztyuvija már az út elején beszólt a gépen, hogy ő látja ám mennyire olcsó kategóriájú a bőröndöm és emiatt nem tudom a kihúzóját visszacsukni (de ezt ahogyan mondta.. mamma mia.. soha többet KLM!). Először Amszterdamba repültünk - onnan tesóm vissza Frankfurtba, én pedig Budapestre. Természetesen ide is vagy 3 órás késéssel, amit ott helyben meg nem magyarázott senki, se elnézést nem kért senki - ott mondjuk már minden addigi KLM-be fektetett hitemnek annyi volt, szóval nem is vártam mást.
Október 2-án értem haza, teljesen 1 hónapot voltunk távol. Hazudnék ha azt mondanám nem esett jól végre hazatérni, megpihenni és visszaállni a normális életbe - mindig azt mondom, hogy egy huzamban 1 hónapnál hosszabb utazást nem bírnék és ez valószínű tényleg így is van. Annyi impulzus és új éri az embert, annyi minden új dolgot él át és lát, tapasztal. Eleve meg sem tudom számolni hány különböző szálláson aludtunk abban az 1 hónapban, azt hiszem valami 14-15x kellett repülnünk - még különböző időzónák is akadtak, a hőmérséklet ingadozásokról pedig már ne is beszéljünk. Igen, lehet hogy picit túl toltuk és kevés volt az idő ennyi helyre - így is kimaradt mondjuk Chile vagy Argentína, amelyek szintén nagyon érdekelnének. Bár az ember ugye próbálja kihozni mindenből a maximumot, ha már elmegy a világ túlsó végére. Mégis így fél év távlatában azt mondanám, hogy semmit sem csinálnék másképp, mert mindenből tanultunk és mindent úgy kellett megélnünk, ahogyan azt ott helyben megéltük. Brutálisan gyönyörű Dél-Amerika, pedig ez csak egy kis szelete volt. Ahány ország, annyi szokás.. ahány ország, annyi különféle ember volt.. és bár így 'unblock' az ételek nem lopták be magukat a szívünkbe (dehát nem is gasztro élményekért) mentünk, igyekeztünk azért megkóstolni helyi specialitásokat és ha avokádó ültetvényem lenne itthon sem lenne elég - na az mondjuk ott nagyon is tetszett.
Én most így részemről ennyi voltam - és mennyire jó lesz ezt az összefoglalót majd évek múlva visszaolvasni :) Remélem élveztétek a "kis" irományt és ki tudtalak szakítani picit benneteket a jelenlegi valóságból.
Ha bárkinek bármilyen kérdése lenne ezekkel a helyekkel kapcsolatban, nyugodtan írjon - szívesen segítek, illetve megpróbálok. Nem vagyok utazó blogger és/vagy tanácsadó, mindig az én személyes tapasztalataimat írom le és osztom meg. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen utazunk, de nekem is hatalmas segítség volt pár internetes oldalat, bejegyzést, blogot és összefoglalót átrágni, mielőtt tavaly nekivágtunk ennek az útnak.
Hatalmas puszik,
Vivi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése