Fél év előttem, fél év utánam

Ma vagyok itt pontosan fél éve. Már leírni is furcsa volt ezt a címet. Annyi gondolat kavarog bennem ezzel és a következő fél évvel kapcsolatban, hogy ha mindent leírnék, napokba telne, amíg elolvassátok... :) Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a fél év. Soha semmi még ennyire. Ha jobban belegondolok, "most" volt csak, hogy leszálltam a vonatról és ott várt anyuka a müncheni Hauptbahnhofon...
Megpróbálom összeszedni kicsit a gondolataimat, kifejtem pár dologról a véleményem, miket tanultam itt, milyen élményekben volt részem, kiket ismertem meg és hogy mennyivel lettem "gazdagabb".

Kezdem ezzel a távolság dologgal. Szerintem kicsit sem mondható soknak ez a 600 km, amilyen távol az igazi otthonomtól lakom. Sokan mondják, már már közhelynek számít, hogy "A távolság a legundorítóbb dolog a világon". (bocsi mindenkitől a nem túl kedves szóért). Ebben van valami, de képzeljétek el mi lenne, ha mindig mindenki közel lakna egymáshoz, minden napos találkákkal, beszélgetésekkel...lehet, hogy ezt egy idő után meg is unná az ember?! Mióta "az eszemet tudom", játszogattam a gondolattal, hogy külföldön éljek és dolgozzak egy ideig (vagy talán örökre, de erről még kár lenne beszélni). Habozás nélkül a németországi életet választottam tavaly júniusban, habár felvettek a főiskolára. NEM bántam meg! És egy percig sem bánom most sem.
Az elejétől kezdve, mióta megkezdtem ezt a munkát nagyon gyorsan eltelt minden. A napok, a hetek, a hónapok...aztán az évszakok is :) Szokták mondani, hogy a jó dolgoknak hamar vége lesz, nagyon hamar. Erre itt jövök rá, hogy és igen; tényleg.
Nem vagyok honvágyas típus, nem küld padlóra teljesen az a dolog, hogy el kell válnom egy időre azoktól akiket szeretek; a családtól, a barátaimtól, a kutyámtól és persze a megszokott életemtől. Egyszerűen nem érzem magam rosszul amiatt, hogy a szeretteimmel csak a világhálónak köszönhetően tudok (minden nap) beszélni, nekem nem ezen múlik a boldogságom. Szerintem egyszer fel kell nőni és el kell kezdeni mindenkinek azt a bizonyos "nagybetűs életet". Ha otthon, akkor ott, ha máshol, akkor máshol. Ezt úgyis "dobja" majd az élet.
Ahogy azt már írtam egy korábbi bejegyzésemben is, akik igaz barátok, ők meg is maradnak, akármi is legyen.
Azt hiszem, erről ennyit szerettem volna dióhéjban mondani. De aki ismer, az úgyis érti most, hogy miről is beszélek, mit próbáltam elmondani. Annyira jól érzem magam itt, hogy azt szavakba foglalni nem lehet. Az élményeimet mindig olvashatjátok, családdal telefonálok, de gondolom ez csak olyan, hogy meghallgatják és ennyi :) Mi lenne más?! Az élet erről szól. Nagyon hiányzik mindenki, de...

Az élet Németországban, a németek és a külföldiek
Most, hogy ezt elkezdtem írni, egy mosoly jelent meg az arcomon :) Azt hiszem, hogy ehhez a részhez tudnék a legtöbb dolgot leírni. Kb. az első hónapban megszoktam mindent. Nekem ez sosem esett nehezemre, ha kell 20 emberhez is alkalmazkodok, velem könnyen meg lehet egyezni bármiben. Tudom, hogy miért jöttem; nem takarítónőnek, nem kertésznek, nem is családfőnek, de befogadtak. Úgy kezelnek, mintha a gyerkőcök tesója lennék és ez hatalmas öröm számomra.
Németország gyönyörű, a hely ahol lakom olyan, mint amilyenről álmodni sem mertem soha, hogy majd egyszer lehetőségem lesz ilyen helyen élni - és akkor még hány ilyen pontja van a világnak...
Az emberek kedvesek, mosolyognak, segítőkészek, szeretnek, érdeklődnek, néha kicsit furcsák. Nem rohannak, nem vágják a grimaszokat, nem tesznek keresztbe, nem stresszesek, és még sorolhatnám a sok NEM-et...
Nekik is vannak hibáik, az első hónapom után regényt tudtam volna írni róluk. Kicentiznek mindent, náluk az nem létezik, hogy valami ne legyen kész, ne legyen megcsinálva, annyira precízek, hogy hihetetlen. Nem lazsálják el a dolgokat, az biztos. Vannak furcsa szokásaik, de könyörgöm, emberek vagyunk, kinek és melyik népnek nincsenek?! Néha, amikor mondom valakinek, hogy mennyire jól érzem magam itt, milyen csodás és szép minden, azt a választ kapom, hogy igen, szép ez a Németország, színvonalas az élet, minden oké, csak egy a gond; hogy sok a német... :D És nem értem, hogy miért nem szeretik otthon a németeket, de ezt valószínű, hogy sohasem fogom megérteni. Nem baj, a blogom nem erről szól, nem szeretnék kampányolni mellettük.
A külföldiek egyszerűen rengetegen vannak. Megkockáztatom, hogy a lakosság felét ők teszik ki. Nem viccelek. De aki élt vagy él itt, az tudja, hogy miről beszélek. Nem furcsa már, ha utazom a vonaton és a német szót elvétve hallom többnyire az orosz, a spanyol, a török, az angol és a francia mellett. Mindig találgatok, hogy vajon melyik milyen nyelv :P Imádom, hogy ilyen sok itt a külföldi, mert ebből is látszik, hogy mennyire szeretnek itt, meg vannak becsülve (jobb esetben) és nem akarnak hazaköltözni. Annyi mindenkit sikerült megismernem a világ különböző tájairól - Kolumbiából, Indiából, Ázsia totál másik feléből és Európa több országából - és ez óriási élmény számomra :)
El sem tudjátok képzelni, hogy milyen nagyszerű érzés az, amikor mesélem valakinek honnan jöttem és egyből elkezdik, hogy a magyar ételek a legjobbak, a magyar nők a legszebbek, a Balatontól és Budapesttől pedig egyenesen beájulnak, annyira el vannak tőlük ragadtatva. Hát már ezekért a pillanatokért is érdemes itt lenni! :)
Aztán folytatnám Pöcking "falucskájával", ami szerintem annyira nem is falu a két autószalon, a Penny, az Edeka és a 6000 lakos miatt. Minden megvan, amire szükségem van. Minden 5 percen belül elérhető gyalog vagy biciklivel. Starnberg, a szomszéd városka (5 perc vonattal), oda jártam nyelvsuliba, ott dolgoztam. Sokan azt mondják, hogy Starnberg nem más, mint egy gazdag, sznob németekkel benépesített hely. Mondjuk ha körülnézek házak, utcák, üzletek terén - hát azt kell hogy mondjam, hogy van benne valami. Ezeken kívül sok időt nem töltöttem ott, a Starnberger See gyönyörű (kicsit kárpótol is a Balaton hiánya miatt:P), de itt Pöckingben sem kell messze mennem, ha tavat akarok. Szintén 5-10 perces séta/bicikliút. Az első hónapomban az összes délelőttömet a tónál töltöttem, futottam, bicikliztem...és most, hogy itt a tavasz, kezdek mindent "elölről"! :D

München, egyszerűen IMÁDLAK!
Amikor júniusban dönthettem arról, hogy Németország melyik részébe, városába vagy városához közel szeretnék menni, akkor ott volt az elsők között München. Voltam már itt 2005-ben, akkor két hetet töltöttem itt, egy gyermektáborban építgettem faházakat (napközis tábor volt). Már akkor megfogott ez a város, így nem volt kérdés, hogy ha innen jelentkezik család és tetszenek is, akkor hozzájuk jövök. Nem sikerült a városba mennem, Pöcking 40 km-re található Münchentől. Ez sem jelentett nagy gondot, vonat megy, 5 éven keresztül ingáztam Lovászpatona és Pápa között - ez itt már semmi :)
Itt nem igazán lehet hatalmas különbséget tenni a falvak és a városok között. Ahol lakom, Pöckingben 6000 ember él, 500 m-es körzetben minden megtalálható, ami az ember napi szükségleteit kielégíti. Németországban - bár még nem jártam sok helyen -, de olyan igazi faluban még nem voltam, mint amilyenek nálunk vannak. Szóval szerintem egyik sem olyan kicsi és mind nagyon fejlett. Rengeteg a tó, a tavakkal körülvett környék, lehet, hogy az ember nem is igényli annyira a városi életet, ha ilyen szép környezetben él és így is mindene megvan.
Egyrészt örülök, hogy tényleg ilyen szép környezetben élhetek, mindenem megvan, sportolhatok ötezerrel :), "nyugis", minden közel van, szép! :)
Másrészről mindig is szerettem volna kipróbálni a városi életet, még akkor is, ha nem örökre szól. Mindig belegondolok, hogy milyen lehet bent lakni Münchenben, sokféle ember között, az állandó "rohanásban", metro-zni mondjuk ott is kell - de imádok! -, hatalmas park (zöld övezet) ott is van, ha sok a szabadidőm akkor sem kell sokat utaznom, hogy ha csak sétálgatni akarok kicsit a forgatagban.
Nagy városban - nagyon remélem -, hogy lesz még alkalmam élni, lehet, hogy még nagyobban, mint München. De ez, hogy 5 percre egy ilyen gyönyörű tó van, na ez a "hab a tortán"...
Van itt még sok nagyobb város, közülök néhányat mindenképpen szeretnék még látni a hátralévő időmben, amíg itt élek. Bréma és Berlin még mindenképp a terveim között szerepel(ne) és azon leszek, hogy ezek a tervek meg is valósuljanak!
München - aki járt már ebben a városban, az nagyon jól tudja, hogy miért mondom ezt a kis címet adtam ennek a résznek. Tudom, hogy vannak ennél nagyobb, szebb, több felhőkarcolóval "megspékelt", nyüzsgőbb városok is. De ennek a városnak egyszerűen van egy olyan ereje, ami megfog és megtart! :)
Felsorolás jellegűen írom le, hogy miért szeretem.
A nyüzsgés nem hiányzik innen, egyáltalán nem. Legyen szó szerdáról vagy szombatról, mindenhol sokan vannak. A közlekedés (bárcsak mindenhol ilyen lenne), az, hogy 20 percenként mindenhova S-bahn és U-bahn megy, szintén nagyon rendben van. A sok sok sok nemzetiségű ember, halom különböző nyelvvel. Ilyenkor szoktuk mindig azt mondani a többi magyarral, hogy annyira jó, hogy nem az angol az anyanyelvünk. Valljuk be, a magyart azért nem sokan értik meg :P
Szeretem az elővárosokat, a városrészeket, a Marienplatzot a halacskás szökőkúttal, ahova az összes találkát megbeszéljük, a Karlsplatzot, az Olympiaparkot, az Englischer Gartent, a Leopoldstraße-t, a Riem Arcaden bevásárlóközpontot, a Hofbräuhaus-t, a Kaufingerstraße-t, a Sausalitost...no, és az Oktoberfestet!
Tavaly megfogadtam, hogy bárhova is sodor az élet, az Oktoberfesten 2011-ben is ott leszek, de egyelőre még nem tudni, hogy ez összejöhet-e?! Ott lenni, látni, érzeni, a gigantikus méretű ringliseken ülni, nyomorogni a tömegben, sodródni az árral, "hatalmas" sört inni, túlkiabálni a zenét és az embereket; felbecsülhetetlen élmény volt! Imádtam! És ez szintén olyan dolog, amit egészen addig nem hisz el az ember, amíg meg nem tapasztalja. Most sokan biztos azt hiszik, hogy a "levegőbe beszélek", mert hogy ott a rio-i karnevál vagy nálunk, Magyarországon a Balaton Sound. Ezek is ilyen dolgok. De az Oktoberfestet látni és érzeni kell! Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer az életben nézze meg, mondhatni kötelezőőő! :)

A hétköznapjaimra most bővebben nem szeretnék kitérni, legyen elég most csak annyi, hogy nem érzem úgy, hogy egy percig is unatkoztam volna. Mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot, persze ez a szebb időjárásnak köszönhetően mindig könnyebb volt és könnyebb is lesz. Teszem a dolgom amire megkérnek, bevásárolni szeretek, vasalni szintén, ilyen téren velem semmi gondjuk nincsen. Gyerkőcöket hozom-viszem, néha leszidom - belefér :)
A nyelviskola, a délelőtti futások és bicikli körutak, az itthoni egész napos egyedüllét (olyankor általában hangos zenehallgatás), az angolozós napok, a nem létező főzőtudományom néhai használata; ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy unatkozom.
Felix-re térek ki egy kicsit. Nekem Katja, az előttem lévő orosz lány már mondta nyáron, hogy vele a kezdetek nehezen mennek majd. Kb. október végén jött az "áttörés", amikor elkezdte, hogy itt akar aludni nálam, jön velem mindenhova, velem akar mindent csinálni, délutánokat ugráltunk a trambulinban.
Az első két hónapra nem is azt tudnám mondani, hogy borzalmas volt, de egyszerűen nem jöttem rá, hogy most akkor bennem van a hiba, rosszul csinálok valamit vagy ő nem bír elfogadni. Volt olyan, hogy kerek perec kijelentette, hogy ő nem szereti az au pair lányokat, Katját sem szerette és engem sem fog. Megkérdeztem, hogy miért, de nem tudott válaszolni. Arra gondoltam, hogy csak neki rosszabb, bajom nincs vele, saját magának nehezíti meg ezzel az egy évet amit együtt töltünk.
Ennyiben hagytam és lám, az idő mindent megoldott, hozzám szokott, a helyzethez, ahhoz, hogy lehet nem vagyok olyan mint Katja (mert hát nincs két egyforma ember), mára nagyon jó a kapcsolatunk. És ahhoz a boldogsághoz, ami itt körülvesz igazán már csak ez hiányzott, hogy a "spanjának" tekintsen... :D Ez is sikerült!

Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a fél évnek és ha még belegondolok, hogy ugyanennyi előttem van egyszerűen elönt a boldogság! :)
Ez a "Minden okkal történik" dolog nekem is nagyon bejön, ha visszafordíthatnám az időt sem csinálnék semmit másképp. Nem bánom, hogy nem jött össze az, hogy rendőr legyek. Az "égiek" akarták így :) A veszprémi pszichológia vizsgálaton a doki azt mondta, hogy ne akarjak rendőr lenni, hanem menjek külföldre. Akkor és ott nagyon dühös voltam rá, de azt hiszem, hogy ha most találkoznék vele, ezerszer kezet csókolnék neki! :) Igaza volt.
Határozottabb lettem, mindenről határozott elképzeléseim vannak. A hezitálás még megy néha, de csak a legapróbb dolgok miatt. Saját lábamra álltam, 20 évesen. Oké, mert otthonról is támogat mindenki mindenben, de ez már nem ugyanaz. Bátrabb lettem, komolyodtam. Megtanultam, hogy a szép szó sajnos nem mindig használ (kissrácok esetében!), megtanultam spórolni, normálisan beosztani az időm, extra egészségesen kajálni és élni, azt, hogy néha csak tűrni kell egy szó nélkül. Tudok nem-et mondani (mondjuk ez eddig sem jelentett gondot).
Ami szintén nagyon fontos, soha ne csüggedj ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, ne add fel, ne siránkozz; ez sehova sem vezet. Én legjobban talán azokban az időkben voltam itt "megzuhanva", mikor sorra ment el/haza mindenki, aki fontos volt számomra. Nem lehet akkor sem totálisan elkeseredni, muszáj volt (na jó, én akartam így) feltalálni magam, keresgéltem interneten olyanokat, akik a közelemben vannak vagy szintén au pairek, felvettem velük a kapcsolatot és nem zárkóztam el az új lehetőségek elől. Sokan azt mondják, hogy egy idegen országban nem mindig előny, ha honfitársakkal veszed körül magad, mivel akkor nem tanulod meg a nyelvet normálisan. Hát, én nem tudom mások hogy vannak vele, de én valószínű begolyóztam volna ha nem lenne a környezetemben pár magyar... :) Komolyan; oké, túlzás ez a "begolyózás", de azért hosszú távon igényli az ember annak a társaságát, aki megérti, azonos országból való, tudja mi merre hány méter. Vannak olyan helyzetek és szituációk, amit egyszerűen nem lehet németül, angolul, akárhogyan elmondani, csakis az anyanyelven. Aki hasonlóan él vagy dolgozik külföldön, mint most én, az valószínű érti, hogy mire is akarok kilyukadni.
Az is hihetetlen, hogy itt a fél év alatt mennyi mindent tanultam mindenről, mindenkiről és mindenkitől. Még azt is megkockáztatom, hogy többet, mint a sulis éveim alatt összesen :) Na jó, vicceltem csak. Nagyon sok mindent köszönhetek annak a 13 évnek is...De én úgy vélem (már), hogy tényleg az "élet az igazi iskola", és nem azok az intézmények, ahol - viccesen mondva - "eltöltöttem az időm". Furcsán hangzik, tudom. Itt, ilyen körülmények között kamatoztathatom igazán azt a sok dolgot, amit eddig megtanultam, és ami legfontosabb; önállóan.
Rettentően jól esik az, amikor mások megdicsérnek itt, hogy mennyire jól megy már a német. Biztosan furcsa, de én még mindig nem érzem úgy, hogy olyan jól menne. De itt az biztos, hogy a németektől és a külföldiektől esik a legjobban, mert végülis nekik kell engem megérteniük. Hiába van az, mikor otthon vagyok és sokan kérik, hogy mondjak már valamit németül; az nem ugyanaz, erőltetett :) És az az ember, akivel közös az anyanyelvünk, biztosan máshogy hall és ért engem, mint a külföldiek. Mindig szerettem volna megtapasztalni, hogy vajon mások fülébe hogy cseng, amikor én magyarul beszélek valakivel? :) Azt hiszem ez az a dolog, amit sohasem fogok megtudni...

A második "családom" egyszerűen fantasztikus. Tudom, hogy biztosan sokan mondhatják el ugyanezt, de tényleg minden szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Akkora szeretettel fogadtak, amekkorát el sem tudtam addig képzelni, hogy idegen család viszonyulhat így egy totál idegenhez, hogy megbízzon benne, megossza vele a házát, az ételeit, az életét és néha a gondolatait is. Kati, az anyuka minden szempontból tökéletes, ritka jó ember. Segítőkész, megértő, talpraesett, nyitott és vidám. Sokat dolgozik, de a gyerekeivel is próbál sok időt eltölteni. Uwe, az apuka, róla annyit tudok mondani, hogy olyan mint egy házi mester, mindent megjavít, talál mindig valami reparálni valót és olyan poénokat bemond, hogy mindenki dől a röhögéstől. :D Naponta mindössze 3 órát látom, valamikor még annyit sem, reggel korán megy dolgozni, este későn jön. Azt mondhatom, hogy ők teljes mértékben megérdemlik mindazt, amijük van, a gyönyörű házat, az autókat, ezt az életet, hogy olyan helyeken nyaralhatnak amilyenekről más álmodni sem mer. Mert tisztességes emberek, kemény munkával értek el mindent. De tovább már nem is fényezném őket! :) Mert itt is biztos vannak problémák, gondok, mint minden normális (vagy nem normális) családban :)
Amit imádok, ha kiürül az egész ház és totál egyedül, nyugiban vagyok. Tudom, most sokan furcsán néztek, mert azt hihetitek, hogy nem szeretem őket, de ezt szerintem csak egy másik au pair értheti meg, hogy miről beszélek :P Ha ilyen van, kilépnek az ajtón és fél órán keresztül ugrálok és nagyon boldog vagyok! :D Mert nem üvölt senki, nem botlok senkibe, azt csinálhatok amit csak akarok - mivel hiába vagyok itt már fél éve, a tudat, hogy ez nem az igazi otthonom, azért az "ott" van - szóval ez hatalmas felüdülés minden szempontból.

A barátok. Nagyon sok barátom, haverom van otthon - fiúk és lányok vegyesen, de nem gondoltam volna, hogy majd itt is ennyire sok lesz. A nyelvsulisok, Celia, Annamari, Kriszti, Adri, Andi, Orsi, Szimó, Zsuzsi, Tamara - ők azok, akik még hozzájárulnak ahhoz, hogy a szabadidőm is jól teljen. Sajnos páran közülök már nincsenek itt, de számomra mindig meglepő, hogy előbb keresnek, írnak nekem vagy üzennek, mint más otthoni barátok. Azt hiszem ezek a kapcsolatok és barátságok már meg sem fognak szűnni - legalábbis nagyon remélem, hiszen amiket itt átélünk, az mondhatni a "mi Németországunk" :) Akik nincsenek itt, ők borzasztóan hiányoznak. De itt üzenem nekik, hogy még találkozunk mindenképpen! ;)
Sok-sok embert meg sem említettem még - itt elsősorban a magyarokat emeltem ki, de nagyon jó érzés, hogy itt is vannak olyanok, akikre mindig minden körülmények között számíthatok.

A német nyelv
Szeretem, amikor megismerkedek valakivel és az az első kérdése hogy: "Beszéled vagy megérted a nyelvet?" Könyörgöm, valószínű, hogy ha nem beszélném, akkor már rég hazaküldtek volna, mert itt tényleg meg kell szólalni. És ez is érdekes, hogy "beszéled vagy megérted" - ugyanis ég és föld a két dolog, de ezt gondolom ti is tudjátok. Persze, mindent megértek, a kezdetek kezdetén is megértettem, az viszont már más, hogy normálisan válaszolnom is kell. Ez szerintem majdnem minden embernél így van. Sokszor előfordul még, hogy magamban összerakom előbb a mondatot és csak azután szólalok meg - ennek már szerintem nem szabadna így lennie. Na, de most nehogy azt higgyétek, hogy minden egyes mondatot - egyszerűen csak az van, hogy valamit jobban át kell gondolnom. Nem igazán voltak ittlétem alatt nyelvi nehézségeim, ha valamilyen szót nem értettem, megkérdeztem. Nagyon örülök annak, hogy két nagyobb gyerekre kell vigyáznom, mivel tőlük tanulok a legtöbbet. Nem fordult elő soha az sem, hogy megkérdeztem tőlük valamit és nem mondták el, grimaszoltak volna vagy megrántották volna a vállukat. Nagyon készségesek mindig. Lehet, hogy egy életre rögzül az agyamban az, hogy mit jelent a fogócskázni, bújócskázni, abbahagyni, kiabálni, sírni, verekedni, ütni, tv-t nézni:), ugrálni vagy a kicsit "csúnyább" szavak...de valahogyan el kellett kezdeni.
Hétvégén azért több lehetőségem van másokkal is kommunikálni, hiába vagyok többségben magyarokkal. Jól esik ha útbaigazítás miatt segítséget kérnek vagy ha egyszerűen csak megismerkedünk valakivel és már jön is a párbeszéd...Ha ti is jobban belegondoltok, a családdal szinte mindig ugyanazok a párbeszédek zajlanak le; mi van a fiúkkal, mit csináltunk ma, mi a dolgom, hova megyek, kivel találkozom és mit csinálok. Ez teljesen természetes és valószínű, hogy ezek azok a kifejezések, amiket ha álmomból felkeltenek is tudok.
Egyébként mindenki azt mondja, hogy ha azt hiszed, hogy nem tudsz németül (angolul, spanyolul, oroszul...bármilyen nyelven), akkor nem is fogsz soha megtanulni. Mivel az az egésznek a lényege, hogy merj megszólalni! Ha azt mondod, hogy megérted, de nem tudsz válaszolni, akkor az életben nem is fogsz tudni. Merni kell megszólalni! Még akkor is ha orbitális hülyeséget mondasz - aki akarja, az úgyis megérti, még az is lehet, hogy kijavít. Ha nem tudod a nyelvtant, az sem gáz. Én is beszéltem már olyannal aki kézzel-lábbal, félig így félig úgy magyarázott; megértettem. Egy a lényeg, szókincs azért legyen.

Dolgoztam is, eleinte keresgéltem "minden mindegy" alapon, majd lehetőségem nyílt kipróbálni magam a vendéglátásban, amit már régóta szerettem volna. Szerintem tapasztalatnak ez is nagyon jó volt, megismertem még több embert, kicsit belekóstolhattam, milyen is a pult másik felén állni. Mindent annak tudatában tettem és teszek, hogy a szemeim előtt lebegnek a jövő évi terveim, valamint az, hogy még itt, a tavasz és a nyár folyamán is van sok olyan dolog, amit szeretnék megtenni, utazni és kipróbálni még pár dolgot. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én tényleg szeretek dolgozni. Nem csak a pénz miatt (majd "felnőttként", amikor el is kell tartanom magam, akkor ez is biztosan átértékelődik bennem), de számomra öröm ha tehetek-vehetek, van mit csinálni és így jobban megy az idő is :)

Most pedig a csupa-csupa jó dolog után jöjjön a kissé "érdekesebb" rész. Minden olyan dolog, melyeket sikerült megfigyelnem röpke fél évem alatt, ami nem tetszik és minden, ami hiányzik. Jelzem előre, személyes vélemények és tapasztalatok jönnek. Lehet, hogy Ti vagy Mások egészen máshogy láttok/látnak mindent.

Aki azt hiszi, hogy gyerekekre vigyázni nem munka, az hatalmasat téved! Akármilyen szép dolgokat is írok, néha előfordulnak itt is kisebb súrlódások. Csakis az egyénen áll, hogy éli meg ezeket és mit kezd a helyzettel. Pozitívan kell látni mindent - hiszen egyszer fent, máskor lent. Ha a nyakadba is zúdul minden rossz, akkor is tudd, hogy ezek után csak jobb jöhet. És jönni is fog. Egy "idegen" családdal élsz együtt, elviseled a szokásaikat, megfelelsz nekik, megpróbálod mindig azt tenni amit mondanak, igyekszel mindig mosolyogni és kedves lenni. Jobb esetben :) Ők pedig "eltűrik" azt, hogy egy "idegen" emberke mászkál a házukban, eszik a hűtőből, használja a helyiségeket, a tárgyakat.
Sok olyan dolog van, ami engem is borzasztóan idegesít bennük, pl. rám szól anyuka, hogy a mosogató rongyot ne hosszába tegyem a csaphoz, az ingeknek csak a felső két gomját gomboljam be vasalás után, a zoknikat "így és ne úgy" hajtsam össze...ezt még nagyon sokáig tudnám sorolni, rengeteg ilyen dolog van. Én egyszerűen csak mondok rá egy "oké"-t, aztán el van felejtve. Na bumm, majd legközelebb mindenre jobban figyelek. Komolyan mondom, fél éve vagyok itt, de abból 5 percet töltöttem "búslakodással". Nincs semmi gondom - persze, voltak dolgok, amik miatt "főtt is a fejem" - de nincs olyan ügy, amit ne lehetne megoldani.

A gyerekek. Sok mindenkinek elmondtam már és sok bejegyzésemben olvashattátok, hogy a gyerekekkel nem mindig könnyű itt az élet. El vannak kényeztetve és nagyon szemtelenek. Tudom, hogy ezt nem csak én gondolom így. Néha az az érzésem van, hogy csak "dísznek" vannak. Apuka és anyuka semmiért sem szól rájuk, mindent szabad. Az első pár hétben borzalmas volt ezt az egészet így külső szemlélőként nézni; csak tűrni mindent, anélkül, hogy rájuk szólhatnék. Igen, néha hatalmas önkontroll kellett, hogy tűrtőztessem magam, elvégre nem nevelni jöttem. Ők nem az én gyerekeim, ha el vannak rontva, hát el vannak...mit tudok tenni?! Semmit. Számtalan olyan "élményben" volt részem, hogy pl. tónál megdobálták a kacsákat és az ötödszörre történő rájuk szólás után már egy idegen pasi jött oda és kérte meg őket, hogy fejezzék be; aztán a kicsi néha átkiabált a szomszédnak - nem éppen kedves szavakat -, vagy az oviba trágár szavakkal illette a társait. Mikor megkérdeztem miért mondta, annyi volt a válasz, hogy ők nem a barátai. Oké. Egyszerűen minden meg van nekik engedve. Nem hogy nevelnék őket, a "Nein" szót sokkal többször használják. Ha valamiért hisztizik a gyerek, akkor inkább ráhagyják, megkapja amit akar csak legyen már csendben. Az asztalnál, amikor elkezd csúnyán beszélni...semmi...már majdnem hogy én érzem néha úgy, hogy na most szólok rá (akkor elszámolok magamban minimum 10-ig), de aztán hagyom az egészet..a szülők meg csak nevetnek rajtuk. Én egy hangos szót még nem hallottam, hogy úgy szóltak volna a gyerekhez, pedig szerintem nem mindig csak kedveskedni kell és mézesmázas szavakkal terelgetni őket. Én megtanultam, hogy nem használ a szép szó, minél jobban és szebben kéred, annál rosszabb az egész. Egyetlen dolgot legalább mellettem tanultak meg; ha anyuka nincs itthon reggel, akkor érdekes módon tudják, hogy mikor kell felkelni és hogyan kell időben elkészülni. Mellettem Felix még nem hisztizett, de ezt most komolyan mondom. Ennek az egy dolognak nagyon örülök, majd az utánam lévő csajszinak azt hiszem elmesélem, hogy mi volt a trükköm :)...
Volt olyan is, hogy hazafelé oviból becsengetett valahova, természetesen akkor futni kellett. (ezt hugom elég viccesnek találta, amikor elmeséltem neki) :D...A nagyobikkal nem voltak ilyen gondok...de...
Ilyen ez a "szakma". Volt olyan, hogy evés közben az asztalra köhögnek, tüsszögnek (tömve az asztal mindennel), persze a szülők akkor sem csináltak semmit. Számomra hihetetlen, hogy nekik mindent szabad. Ha nem akarnak focira, tornára, akármire menni, jön a válasz: jólvan édesem, akkor nem kell. Miért? Miért nem lehet egyszer azt mondani annak a gyereknek, hogy most már pedig elmész. Itthon meg csak "unatkoznak", mivel nem mindig elégíti ki az igényeiket a két szobányi játék. Volt a másik véglet is, amikor ha kellett, ha nem, állandóan mindenre vinnem kellett a kicsit - holott semmi kedve nem volt semmihez. Ezt a ráerőltetős dolgot sem értettem, de mind1...
Aztán az óvodába is úgy bánnak a gyerekekkel, mint azzal a bizonyos hímes tojással. Az első időkben, mikor a nagyon hideg idők beköszöntöttek, akkor naponta szólt nekem a csoportvezető, hogy "szegény" kis Felixnek vigyek sínadrágot, mert ha délután kimennek akkor feltétlenül kell. Persze nem az én hibám volt, mikor nem vittem, csak Kati még nem vett neki. És tényleg megcsinálta azt az óvónő, hogy nem engedte ki az udvarra a gyereket, mert nem volt nadrágja.
Reggel amikor bemegy a terembe, akkor kezet kell fognia minden felnőttel, akkor pedig azt tették szóvá mindig, hogy milyen hideg a keze, adjunk kesztyűt rá; holott minden áldott nap volt/van rajta. Néha sok(K) volt.
Aztán, amikor többen vannak itt, nálunk akkor egyszerűen nem bírnak magukkal. Birkóznak, verekednek, üvöltöznek, sikoltoznak, egy normális szó nem hangzik el. Mindenféle ok nélkül elkezdenek káromkodni, ha rájuk szólok, akkor leosztanak engem is. Viszont egy idő után nem hagyom már magam, akármennyire is nem szabad visszaszólnom, volt rá néha példa. Volt egy nagyobb konfliktusom is, mikor még Felix "nem szeretett", Adriano (Robin barátja) is itt volt, párnacsatáztak, de ez annyira elfajult, hogy már nem bírtam rendet tartani. Felix persze megint mondta a magáét, nagyon nem kedves hangnemben. Akkor szóltam Katinak először arról, hogy néha hogy beszél velem és másokkal. Nah és utána aztán megváltozott valami. Igen, ma már nincs rám egy rossz szava sem, de ha másokra mond valamit, az még mindig ugyanúgy zavar. Tudom, nem ők tehetnek róla, szerintem "nem megfelelően" lettek nevelve...
Idegesít az, hogy nem mondják, hogy "egészségedre!", hogy nem képesek megköszönni semmit sem, holott aztán még egy pohár vizet sem tudnak maguknak "előteremteni". Számtalanszor van olyan, hogy Robin előtt ott van az üdítő az asztalon és elkezdi, hogy "kérek inni!"...Nah ilyenkor megy fel bennem is a pumpa, Kati vagy én pedig kiöntjük neki. Nemhogy maga elé venné és öntene magának. Atyaúristen. Semmi önállóságot nem tapasztalok náluk, ha én belegondolok, akkor majdnem 10 évesen már simán otthon maradtam egyedül, még az is lehet, hogy már lakáskulcsom is volt :D
Na és amikor reggelente - én is alig élek, tudom, hogy ők is - Kati szépen, mosolyogva köszön, hogy jó reggelt, én is neki. De amikor Robin lejön és neki szintén köszönök, akkor még csak rám sem néz, nemhogy köszönjön. Tulajdonképpen a falnak köszöngetek?! :D
Szülinap...hmm...mit is mondhatnék...nem hittem a szememnek, amikor októberben Felixnek szülinapja volt...halom ajándék, trambulin, csocsó, távirányítós óriás autó és még sorolhatnám...kérdezem én, hogy miért?! Azért, hogy rá 10 percre ne foglalkozzon már egyikkel sem, mindent megun(nak).
Még ami nagyon zavart, hogy megvesznek nekik az égvilágon mindent, olyan playstation rendszer van, hogy azt sem tudom eszik e vagy isszák :D, Wii, PS...(tuti mondtam olyat, amit Ti sem ismertek), és akkor mindezek ellenére is jön ez a "fél órát szabad csak" szindróma...Mein Gott...persze, hogy a gyerek függő lesz :) Aztán persze ez úgy megy, hogy ha velem vannak a gyerekek, akkor kössem le őket, játszak velük stb., de ha megjönnek a szülők akkor beülhetnek a tv elé akár több órára is - ők nem játszanak velük, így könnyebb.
Ha sikerül még egy évet au pair-kednem valahol, az lesz az első, hogy megkérdezem a családot, hogy ugye lehet tv-zni a gyerkőcöknek?! :D Mert itt, ha azt mondom hogy fél óra múlva kikapcs, akkor megint én vagyok a "gonosz" és képtelenek megérteni, hogy ezt nem én döntöm el, hanem a szülők. Hozzáteszem, ez a fél óra legtöbbször kicsit több...megkegyelmezek nekik, amikor a szülők nincsenek itthon :)

Összességében azt mondhatom - és nem "szidom" tovább őket:) -, de végülis ez nem szidás volt, csak az észrevételek és gondolatok velük kapcsolatban, hogy itt nem mindig használ a szép szó. Igenis nagyon határozottnak kell lenni, nem szabad mindig mindent a gyerekekre hagyni és ha olyat mond, amit úgy érzek, hogy sértő vagy bántó, én visszaszólok. Nem volt rá példa, hogy visszamondták volna a szülőknek. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy igazam van. Nincs pardon. A legtöbbször szerintem péntekenként "szakadt el nálam a cérna", amikor már hulla vagyok és persze általában akkor a legrosszabbak. Húúú, most így visszagondolva, voltak "keményebb" estéink, délutánjaink. Aki ismer, az tudja, hogy én alapjában véve nyugodtabb típus vagyok és ritkán emelem fel a hangom, de tudnék erről is mesélni... :)
És reggelente Felix-szel az oviba az út...nah azt sem kívánom senkinek, aki egy kicsit sem türelmes :D Csigatempó van, ha tél van, ha 20 fok van, ha biciklivel, ha gyalog megyünk...MINDIG! 100x szólok neki, hogy "gyere légyszi, mert fél 9-ig be kell érni", jön a válasz: "ha nem érünk oda, akkor tudunk csengetni is". Erre én: "Felix, jövőre suliba mész, 8-ig kell beérned és nem tudsz csengetni!!!"...
Megbirkózom a feladattal, csak az a bosszantó, hogy Kati sem siet egyáltalán vele reggel - persze, nem neki kell gyalog elvinni az oviba - neki édes mindegy mikor megyünk :)

No, de lényeg a lényeg; soha nem gondoltam volna, hogy két "idegen" gyereket, akikkel egy évet élsz csak együtt (jelen esetben én még csak felet) ennyire meg lehet szeretni. Mert mindennek ellenére imádom őket! Azt is amikor civakodnom kell velük valami miatt és azt is, amikor mindent együtt csinálunk, együtt nevetünk, együtt játszunk. És azt hiszem ehhez nem is kell mást hozzáfűzni :)
Illetve még annyit, hogy minimum 8-10 évig még biztos nem szeretnék gyereket! ;)

Az étkezések. Ha volt rá lehetőségem és akiket érdekelt, mindenkinek elmeséltem is, hogy itt mi "zajlik". A tészták, a bio cuccok és a saláták fogalmában nagyjából tényleg ki is merül náluk ez a téma. Ehhez borzasztó nehéz itt hozzászokni. Megváltozott mit eszem, mikor és mennyit. Nem is szaporítom tovább a szót, talán ez a legfájóbb pontja itteni kis életemnek... :) de minden csak megszokás kérdése. Sokféle ételt viszont itt szerettem meg. Zavart, mikor az első 2 hétben "beszóltak", hogy miért olyan vastagra vágom a kenyeret...magamban csak mosolyogtam, de azt az ezer magos akármit egyszerűen nem lehet máshogy szelni. Valamint az, hogy a reggeli és vacsora náluk olyan, mint egy szertartás. Egy hetet bírtam úgy, hogy velük reggeliztem, reggel 7 órakor. Otthon, Magyarországon sem ettem soha olyan korán, nem tudok. Megmondtam nekik, hogy ne haragudjanak, én mindig később fogok enni. Az ebédet ugye mindig megoldom magamnak, több-kevesebb sikerrel, hol így hol úgy... :D
A vacsinál az nem tetszik, hogy akkor most irány mindenki 7 órakor az asztalhoz és evés. Egy az, hogy otthon nekem ez a vacsiidő kiesett, mivel utoljára 4-kor ettem mindig, mikor a suliból hazaértem. Egyáltalán nem vagyok éhes olyankor, viszont azt kicsit blamásnak érzem, hogy azt mondjam, hogy bocsi, egyetek én nem jövök, majd jövök ha végeztetek és összepakolok. Azt hihetnék, hogy nem szívesen vagyok velük. Pedig ez nem így van. Tisztában vagyok vele, hogy ez a közös vacsi nekik nagyon fontos, mivel akkor van együtt a család egy nap először. Ott vitatnak, beszélnek meg mindent, én pedig csak ülök és csendben majszolgatom a kenyerem... :) mindegy, mondtam már, hogy ez arról szól, hogy lényegében neked kell alkalmazkodni; így is tettem! :)
Ami eszméletlenül hiányzik az a túró (náluk nincs "normális", lehet hogy ezért olyan finom a Käsekuchen-jük is!?) és a kakaós csiga - amiért most fél karom odaadnám és amibe bármikor bárhol bele tudnék fulladni! :):)
Rengeteg pékség van - pl. Meier, Müller, Rishart -, de engem zavar kicsit az, hogy árulják az édesebbnél édesebb dolgokat, 500 féle fánk (tiramisus, színes cukros, sima, csokis, vaníliás stb.), meg a gyümölcsös, lekváros, csokis kajákat, de nincs egy pizzás csiga, sajtos stangli vagy sós kifli :)...most akkor hogy is van ez?! :)
DE! Összességében azt mondhatom, hogy mindig az ételekre panaszkodom és panaszkodtam a legtöbbet, viszont az is igaz, hogy otthon nem lenne lehetőségem majdnem minden reggel heringkrémet vagy akár télen alma nagyságű epret enni. Itt szinte nincs olyan nap, hogy ne egyek gyümölcsöt, tele a hűtő, de minden fajtával. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy nálunk Magyarországon ezek a dolgok nem kaphatóak, csak a különbség, hogy otthon az átlagember nem biztos, hogy meg tudja venni ezeket minden napi fogyasztásra. Mert ez, hogy heringkrém, hússaláta, eper, avokádó, ananász, papaya, mangó, vérnarancs, ez az amaz - nem éppen mindennapi dolgok. És erre kapom majd a "fejmosásokat", hogy már akinek... :)
Szóval rengeteg dolgot viszont itt szerettem meg és itt próbáltam ki.
Ennyit a kajákról.

Ami még néha "szemet szúrt, az az, hogy hétvégén ugye én alig vagyok itthon. Amikor hétfő reggel felmegyek előkészíteni a reggelit, akkor csapásként ér a látvány, amit maguk után hagytak a két hétvégi nap után. A német nép nagyon precíz - majdhogynem az élére állítva minden -, de az a "kupi" hihetetlen, amit maguk után hagynak...nem tudom...mindig azt hiszem, hogy direkt csinálják, mondván, hogy én úgyis itt vagyok, majd hétfőn rendet teszek, persze, mondjuk igazuk van, mert meg is csinálom szívesen. De számtalanszor van olyan, hogy egy szemetet ott hagynak ahol éppen érik vagy a szemetes feletti asztalon. Szóval annyi sincs bennük, hogy kihúzzák a "fiókot" és eldobják...mind1, pedig én sem vagyok rendmániás :P Még ami "tetszik", hogy a mosogatógépből sem pakolnak ki, sem szombat reggel, sem vasárnap, sem hétfőn. Én általában 11-12 óra körül megyek fel először szombaton és vasárnap. Mindig az fogad, hogy halmokban állnak a szennyes tányérok, poharak, evőeszközök, mert nem pakoltak ki a gépből és helyette be. Inkább megvártak engem... :)
De ezek aztán már tényleg csak apró hibák...mindig azt mondom, hogy ennyi legyen a legnagyobb bajom! ;)

Hatalmas "szívfájdalmam" még - ha lehet így mondani -, hogy nem a városban, Münchenben lakunk. Katiék 2 éve költöztek ki ide, Pöckingbe. Magyarországon is vidéken éltem, élek, ott nőttem fel. Nem bánom, mivel nem cserélném el az ott töltött 20 évemet semmiért sem. De egyszer - egy kis időre vagy talán örökre - szerettem volna kipróbálni a városi életet is. Nos, ez itt nem jött össze. Szeretem ezt a helyet, itt a tó is, nyüzsi azért van, mert nagy a lélekszám. Nem esik az nehezemre, hogy 40 percet kell vonattal utaznom Münchenig (nem is nekem kell fizetnem), de mindig elképzelem, hogy milyen lenne ha tényleg ott lakhatnék bent, a városban és a nyüzsgésben...
Ez a vonatozás akkor rossz, ha vasárnap reggel buliból kell hazajönni, vagy amikor mondjuk bemegyek szombat délután találkozni valakivel, majd haza kell jönnöm, hogy átöltözzek és vissza kell mennem ha buliba akarunk menni...mondjuk ezt az ingázást csináltam 5 éven keresztül, csak akkor busszal. Mindegy, majd jövőre nagyobb hangsúlyt fektetek erre is... :P

...és még a végén...a vezetés! Ez az a dolog, ami itt kivitelezhető lenne. Mert az otthon hagyott barátokat, családot és dolgokat tényleg semmi sem pótolhatja itt, de az, hogy már fél éve nem vezettem, az rossz. Itt ugye minden elérhető 5 percen belül biciklivel, 10 percen belül gyalog. És legalább egészségesen élünk! Hihi :D
Két kocsijuk van, Kati elviszi az egyiket munkába - ergo nincs itthon egész nap. A másikat pedig ők is alig hajtják...
Münchenbe pedig fizetik nekem - az olcsónak éppen nem mondható - havi bérletet. Szóval tényleg egy szavam sem lehet, csak hát szeretek/szeretnék vezetni...

De ez már aztán tényleg a vége volt. Ha akarnék sem tudnék több dolgot felsorolni, ami "nem tetszik"! :)

Lassan a végére érek ám. A lényeget értitek, gondolom. :)
Ez most kicsit lehet nagyképűen vagy fellengzősen fog "hangzani", de igenis büszke vagyok magamra. Arra, hogy ezt a fél évet így magam mögött tudhatom, ennyi sok tapasztalattal és élménnyel. Tudom, hogy most sokan felteszik a kérdést; most akkor mire is vagyok büszke?! Mert igen, ez nem nagy dolog amit csináltam/csinálok. Hogy kísérgetem a gyerkőcöt az oviba, játszunk, teszem a dolgom, mondhatni "nyaralgatok". Tényleg nem nagy dolog. Nekem viszont óriási. Igyekszem minden percet hasznosan eltölteni, van még pár tervem az elkövetkezendő fél évre. Az, hogy az egészet végig fogom/tudom csinálni, megkerestem magamnak a családot - ez sem volt nehéz, beszéltem velük, kijöttem hozzájuk, beilleszkedtem, boldogulok. A napokban összeírtam azokat a helyeket, amiket még nem sikerült Münchenben megnéznem, de azokra a helyekre is visszamegyek még, amik nagyon tetszettek, de egy Bayern München meccs is mindenképpen tervben van még. Kaptam szülői támogatást, barátit, sokan álltok ám mellettem! :) Remélem ez így is marad. Annyi embertől hallottam már, hogy majd egy idő után úgyis "eltűnik" minden otthoni barátom...Szerencsére eddig ezt még nem tapasztaltam. Azt kívánom, hogy ez maradjon is így, mivel tényleg nagyszerű barátaim vannak és családom, mindenki egytől-egyig fantasztikus! :) Hogy kicsit fényezzek mindenkit, van miért! ;) Köszönöm Mindenkinek, aki rendszeresen olvassa a blogom, annak is aki nem mindig, az e-maileket az idegenektől és a nem idegenektől, a bíztató sorokat. A legtöbb visszajelzést olvasva azt mondhatom, hogy néhány embernek talán erőt, bátorságot és azt a bizonyos "utolsó löketet" adtam, hogy merjen nagyot álmodni és azt véghez vinni, bármi áron! Mindent csak akarni kell. Ha otthon, akkor otthon, ha külföldön, akkor ott. Ne uralkodjon el senkin az, hogy csak él mint hal a vízben, álmok és célok nélkül. Soha nem értettem azokat az embereket, akik csak "kergetnek" valamit, olyan álmaik és vágyaik vannak, hogy tudat alatt tudják, hogy szinte soha nem valósulhatnak meg. Ráadásul nem is tesznek érte semmit sem. Ismerek ilyeneket is. Azért szerintem többé-kevésbé mindenki tisztában van a képességeivel, valamint azzal, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni - jó, persze az más ha az embernek vannak kapcsolatai is, nem hátrány ez sem -, de az a naivitás, amit néha észre veszek, az hihetetlen. Csak ülni, várni, semmit sem tenni, siránkozni, duzzogni, ítélkezni és ujjal mutogatni könnyű - felelősséget vállalni, kicsit kockáztatni, tenni a jobb dolgok érdekében és dönteni sokkal nehezebb. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy ha megvan a terved, van célod, akkor már gazdag vagy, de ha meg is valósítod, akkor "milliomos".
Mióta itt vagyok, olyan mintha nem ismernék lehetetlent. Lehetőségem nyílt egy teljesen más "világot" megízlelni, látni és tapasztalni ezt-azt. Ez mindig csak arra sarkall, hogy még...még többet...még sok helyen...még több mindenkit...ha értitek mire gondolok :) Nem akarok úgy járni, hogy ilyen fiatalon eltöltök itt egy évet és annyira megtetszik, hogy ezek után egyszerűen nem bírok majd leállni. Meséltem már a jövő évi tervemről; Amerikában szeretnék még egy évet au pair lenni. Az ügy folyamatban van, hosszadalmas nagyon, a "rendszer" teljesen máshogy működik mint itt Európában :) De tudom, hogy mit vállalok (vállalnék!) és végig is csinálom. Ha valami miatt nem sikerülne, akkor sem leszek elkeseredve, mivel elhatároztam magamban, hogy mindenképpen egy évet még valahol ezzel a munkával szeretnék tölteni. Most biztos sokan furcsán néznek "Miért nem tanul inkább?" kezdetű mondatok cikáznak gondolom mindenkinek a fejében...
Én úgy vagyok, hogy majd annak is eljön az ideje. Ne aggódjatok, nem ezt szeretném egész életemben csinálni. Csak egyszerűen jobbnak láttam így tenni, hogy most jöttem ki és még most akarok menni. Egy fősulival 24-25 évesen végeznék...utána csináljam ezt? Akkor már nem lehet. Munkát is kellene már találni, elkezdeni az életet.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan éppen máshogy gondolják :) Ez pedig egyáltalán nem baj, hiszen emberek vagyunk és hála istennek különbözünk sokmindenben. Észbontó unalmas lenne minden, ha mindig mindenki mindenben egyetértene. Vagy ti nem így gondoljátok? :) Szóval ez a szép az egészben.
Mert így és itt: önállósodsz, mindent átértékelsz, az unalmas dolgok újra értelmet nyernek, feltöltődsz. Bár munka, egyben egy óriási nyaralás. Még akkor is megéri, ha vannak/lesznek rossz pillanatok, mert "ha nem próbálod ki, sosem tudod meg"...
A világ azoké, akik mernek álmodni, és akik vállalják a kockázatot álmaik valóra váltásáért.

Tudom tudom, hosszú lett. Nem is kicsit. De ez már valahogy kikívánkozott belőlem így a fél év elteltével. Megteszek mindent annak érdekében, hogy az előttem lévő 6 hónap ugyanilyen - vagy talán ennél is szebb legyen. Elvégre itt a tavasz, aztán lassan a nyár is. Terveim vannak és lesznek is. Minden ügyön rajta vagyok! ;)

Millió puszi Nektek, azoknak többmillió akik ezt végig bírták olvasni! :)